Veronai minestrone koszider konyhájából
Évekkel ezelőtt Belgiumban dolgoztunk. Nem mondom, nem volt rossz a koszt, de három hét után én már csak egy nagy tányér levesre tudtam gondolni: húslevesre, gulyáslevesre és istenem, lebbencslevesre! Ezek a nyugat-európaiak egyszerűen nem esznek levest, nem is nagyon ismerik ezt a műfajt. Elvetődtünk egy olasz étteremben, ahol megláttam, hogy az étlapon egyetlen leves árválkodik: Minestrone. Nyilván ki voltam éhezve, de kevés finomabbat ettem életemben, mint az a leves. Itthon persze kísérletezni kezdtem az íz előállításával, így született az itt látható minestrone. Néhány évvel később egy nagyobb olasz csoportot láttunk vendégül a nápolyi egyetemről, tanárokat, diákokat, az ország minden pontjáról. Lelkesen megették a halászlét és a túrós csuszát, de elhúzódott a beszélgetés, éjfél felé láttuk ám, hogy kezdenek megéhezni. Szendvicset tudtunk volna csinálni, majd nagy félve felajánlottuk, hogy megmelegítjük a délről maradt, általam főzött minestronét. Az olaszok rácsaptak, mi feltálaltuk. Volt ám nagy csodálkozás, a nápolyiak azt mondták, ilyen ételt még sosem láttak. Finom, finom, de ők ezt nem ismerik. Erre megszólalt egy veronai egyetemista srác: ugyan már, a mamám hajszálpontosan ilyen minestronét főz! Innen tudom: veronai minestronét főzök.
