Vajjal sült pisztráng zöldfűszeres tartárral
Nagy a szerencsém, mert karnyújtásnyira van a pisztrángos. (értsd: pisztráng tenyészet) Másfél órával a vásárlás után sütöm a pisztrángot. A pisztráng esetében ez akkora szerencse, hogy nem is elmondható. A pisztráng igazán csak frissen jó. Mindig volt pisztráng lelőhely a közelemben, az Anna-malmi időkben is. Gyakorta sütöttem vendégeimnek ezt a fantasztikus halat, mégis egyszer – mindenek ellenére - nagy meglepetésben volt részem: egyik vendégem hozott pár pisztrángot, akkor fogta a Viszlón – mondta -, megsütném-e? Hát megsütöttem! Életemben tán azóta sem ettem olyan finomat, mint a természetes környezetéből pecázott, szinte azonnal elkészített pisztráng! Rózsaszín volt a húsa és valami elmondhatatlanul finom! Próbálkoztunk azzal is, hogy az Anna Malom patakjába telepítsünk pisztrángot – valaha éltek ott -, de sohasem hozta ugyanazt a frenetikus gasztronómiai élményt. Persze egyáltalában nem mindegy, hogy sebes vagy szivárványos. A szivárványost tenyésztik étkezésre. Van egy vicces történetem is a pisztránggal: Mint említettem, az Anna Malomban rendszeresen kínáltam a pisztrángot a vendégeknek, akkor még egy másik tenyésztőtől vettem, aki a bauxit-bányákból kiemelt vizeken tenyésztette a halat. A bányavíz nagyon tiszta, a pisztráng csak kristálytiszta vízben él, ne gondoljatok mást. Mégis egyszer nagyon furcsa testfelépítésű halakat hoztam a csávótól: sokkal nagyobb volt a fejük a megszokottnál. (A tenyészetben könnyen beltenyészik a hal, ami azt jelenti, hogy genetikailag korcsosodik. NE a génkezelt kukorica jusson eszetekbe, nem arról van szó, ez egy másik történet. A beltenyészet azt jelenti, hogy saját fajfenntartásuk szempontjából korcsosodott egyedek jönnek létre, NEM emberi élelmezési szempontból korcsak – szemben a génkezelt kukoricával. //Jézusom! – mennyi mindent kellene elmondanom, hogy értsétek a különbséget! Szerét ejtem majd, de most haladjunk tovább!//) Ott tartunk, hogy megérkeztek az Anna Malom konyhájára a nagyfejű – emberi fogyasztás szempontjából hibátlan – pisztrángok. Az alkalmazott leányzó mit sem tudott semmiről, a vendégek (németek) azonban észlelték a pisztráng furcsa megjelenését. Kérdezték a leányt: milyen hal ez? Ki tudja, milyen gondolatokkal elfoglalt felszolgálóm gyorsan kivágta magát: - Márna! – mondta. Úgy meglepődtem, hogy szólni sem bírtam. Honnan ismeri ez a butuska lány a szót: ’márna’? Milyen Isteni sugallat mondatta vele ezt a gasztronómiailag borzasztóan ritka halfajt- cseppet sem hasonlít a nagyfejű pisztránghoz! Vendégeim azonban szemmel láthatólag boldogok voltak az információtól – akkoriban a németek még egyáltalában nem elhanyagolható százalékban azért jártak kis hazánkba nyaralni, hogy olyan gasztronómiai élményben legyen részük, amit otthon nem engedhetnek meg maguknak. Mit tehettem volna, amikor végre magamhoz tértem a kábulatból? Járassam le az alkalmazottamat – és azzal magamat is? Vagy ábrándítsam ki a vendégeket – a hosszas magyarázattal, hogy a beltenyészet hogyan is jön létre és mit okoz? – kockáztassam a turisták jóérzését a félig se megértett magyarázattal? – hagytam a francba az egészet.
