Sóskaleves
Nagyanyám a maradék továbbhasznosításának volt a mestere, a nagypapa mellett (aki agrármérnökként a káptalani uradalom - azaz az egyházi birtokok - intézője volt) hatalmas és igényes háztartást vezetett, mozgalmas társadalmi életet éltek, a 12 személyes ebédlő rendszerint megtelt vacsorára. A nővére, Irén néném pont az ellenkezője, lévén, hogy a pasaréti körorvos feleségeként (!) a spórolás művészetét sajátította el. Kettesben éltek Imre bácsival, gyerektelenül, aki a "nehezen szerzett" jövedelmére (a háború előtt vagyunk) rettentően vigyázott, náluk aztán soha vendég meg nem fordult! A változatos étrendet azonban Imre bátyám éppen úgy megkövetelte, mint nagyapám. Irén néném elég szép vagyont örökölt az urától, utazgatott belőle mindenfelé. Élete utolsó éveiben velem élt kettesben, én akkor jártam egyetemre. A spórolás művészete olyannyira a vérébe ívódott, hogy teljesen pontosan tudott két emberre főzni, ami a legnehezebb feladat - egy falat maradék soha, pont jóllaktunk viszont. A sóskalevest tőle tanultam, ahányszor főzöm, mindig hálával gondolok az együtt töltött szép évekre! És még Paul jut az eszembe a sóskalevesről, aki a Káli Art Inn-ben az egyetlen festőtanfolyamunk angol festőtanára volt. Már több napja ette a főztömet, amikor a sóskaleves került az asztalra. Megkóstolta, és azt mondta, ezt a levest konzervben kellene árulni! Aztán módosított: engem kellene konzervben árulni! Később, ha Londonban volt dolgom, náluk aludtam és olyankor pár napig főztem megint nekik a szállásért cserébe. Ott persze nem lehet sóskalevest főzni, nincs sóska!
