Soha nem voltam az a fajta, aki az osztálykirándulásokon sutyiban iszogatott a többiekkel, na persze olyan sem voltam, aki a többieket beárulta. Egyszerűen kimaradtam a buliból, és kész. De a szállásadók mintha csak megneszelték volna, hogy iddogálás lesz, másnap ebédre korhelylevest kaptunk. Isteni volt, imádtam, repetáztam is belőle, de anyukám soha nem főzött, én pedig amíg gyerek voltam, eszemben se volt megpróbálkozni vele. Most ez az emlék eszembe jutott, mivel szilveszter után mindenki emlegeti, hogy káposztalevest kell (-ett volna) enni, attól jobban lettünk volna. Úgyhogy nekigyürkőztem, hogy végre elkészítsem ezt a híres, másnaposság-űző korhelylevest. Nem tévesztendő össze a káposztalevessel, a korhelylevest savanyú káposztából csinálják, a másikat meg simából. Kicsit féltem, hogy a páromnak nem fog ízleni, mert minden újdonságot nehezen fogad (ő soha nem találkozott még ezzel a levessel, pedig párszor már ráfért volna), de már az illatából érezte, hogy ez jó lesz, és aztán bekanalazta az egészet, és ő is imádta. Hogy mi alapján készítettem el? Ahány recept fenn volt a Nosaltyn, annyiféle verzió, és egyik sem hasonlít a másikra, sőt még a régi magyar receptes könyvemben lévő recept is teljesen extrém, úgyhogy önállósítottam magam. És sikerült! Mivel nincs benne csülök meg szalonna meg ilyesmi, ezért ez az olcsóbbik, gyorsabb változtat, fincsi vecsési káposztából készült, mert közel lakunk hozzá, így nálunk ez egy mindennapos termék a hentesek polcain.