Köménymagos leves Fahéjtól
Sokat gondolkodtam, melyik legyen a 200. receptem. Valami nagyon ütős, nagyon exkluzív vagy valami nagyon alap, nagyon régi? Végül is a köménymagos leves mellett döntöttem. Talán az első leves, amit megtanultam főzni. Anyai nagyanyám is sokszor készítette, és mi gyerekek szerettük kikanalazgatni belőle a puhára ázott pirítós darabokat. Apai nagyapám az utolsó 10 évében minden áldott reggel ezt a levest kérte reggelire, és a nagynéném készségesen főzte is neki, a több, mint kilencven éves édesapjának. Szegény ember levese a rántott leves. Liszt meg hagyma mindig van otthon, meg egy kis zsír vagy olaj a rántáshoz. Fiatalasszonyként én is rengetegszer rákényszerültem, hogy ezt főzzem. Mi csak "hurrá leves"-nek neveztük, mert ha a családból valaki rákérdezett, mi lesz ebédre, és én a köménymagos levest válaszoltam, akkor némi nemtetszéssel, lemondó hangsúllyal és kis grimaszt vágva csak ennyit mondtak: hurrá. Aztán ahogy az évek során ritkultak a köménymagos levesek, úgy kopott el a nemtetszés és a grimasz, és valódi öröm lett a "hurrá" mögött, mert mindannyian ráébredtek, hogy ez a leves igazán finom, és valóban áldásos az ember fiának-lányának. Mi legalábbis nagyon-nagyon szeretjük.
