Foszlós-vajas kalács
-
Nosalty kipróbálta
Hat éves korom táján ez volt a "mindennapi kenyerünk". De tényleg. Anyukám heti átlag ötször sütötte meg, és a heti öt kalácsot egy hat meg hároméves kákabélű lánygyermek úgy puszilt be, hogy egy morzsa nem maradt utána. Egyszerűen nem tudtuk megunni, ment simán vajjal, lekvárral, nutellával, rengeteg mézzel (hogy még a kilincs is ragadjon, amerre járunk), de megettük szalámival, sonkával, sajttal is. A legfurább párosítás talán a Zala-kópé volt (a nyolcvanas-generáció emlékszik még arra a tulajdonképpen párizsira, ami egy vigyori pofát ábrázolt, és aaaannyira menő volt?) Aztán ahogy nőttünk, a két M-es veszedelem, (a menza meg a vigyori bohóc) pár évre átstruktúrálta az ízlésünket, anyukámnak kevesebb ideje lett, a kalácskák is ritkábban készültek. De hát nem is baj, a jót meg kell becsülni, a legjobbat még inkább, sátros ünnepekkor még mindig állandó kelléke a reggelinek. Igaz, hogy mindjárt kettő készül, mert hát kell egy szépen felszeletelt példány az ünnepi asztalra, meg egy áldozati bárány a konyhába, akinek sajnos nem adatik meg nemhogy az ünnepi asztal, meg a vaj és a méz, de még a rendes kihűlés sem... Recept: Lajos Mari-Hemző Károly Ünnepi ételek
