Velős csont sütve
A tájjelegű ételek annyira meghatározzák a gyermekkoromat, hogy felnőttként sem tudok megszabadulni tőlük. Ezt most persze teljes mértékben jónak tartom, hiszen elkészítésük olyan emlékeket szednek elő, amelyeket már rég elfelejtettem. Nana, a nagymamám sokszor készített velős csontot. Akkoriban még nem vágták el ilyen profin a csontokat, mint ahogyan manapság kaphatóak a boltokban. Sőt igazából gyakran nem vágták el egyáltalán őket, hanem vehettél egy óriási darabot, a többit pedig intézd el otthon. Szóval Nana kérésére nagyapám kivitte azt a csontot, és kedvenc kis fejszéjével, azon a sok telet megélt fatuskón felhasította több darabra. Jutott abba egy kis tölgy, zöld moha, néha havas lett, de ennél paleóbbat elképzelni sem tudok. Fűrészelhette is volna talán, de arra már nem emlékszem. Levesbe kerültek mind, de ezeken a darabokon szinte a fejsze becsapkodási szögét is ki lehetett volna számolni. Mégis, mindezek ellenére felejthetetlen maradt. Ezek a szabálytalan darabok viszont eldőltek volna a sütőben, de nem úgy a tegnap vásárolt, precízen felszeletelt velős csontok.
