Csokis pohárkrém
A szomszédunkban lakott egy kislány, nálam két évvel idősebb. Szüleim elmondása szerint, amint megtanultam járni, máris hozzá akartam átmenni játszani. Így kezdődött. Hol náluk, hol nálunk tanyáztunk, és eszméletlen jó, elválaszthatatlan barátnők lettünk. Ha egymásnál voltunk, sokszor egymásnál is uzsonnáztunk, vagy ha valamelyikőnk édesanyja sütött valami finomat, akkor azt együtt ettük. Nekünk az is olyan jó mulatság volt, együtt enni. Később persze már nem játszottunk, hanem rajzoltunk, írkáltunk, sugdolóztunk, rengeteget hülyéskedtünk, hatalmasakat nevettünk, és ahová csak lehetett, együtt mentünk. Aztán felnőttünk, munkánk lett, családunk, rengeteg gondunk, és ráadásul messzire kerültünk egymástól. Volt, hogy évekig nem találkoztunk. Eleinte leveleztünk, de az is megszakadt valahogy. Csak a barátság nem. Ha nem is tudunk egymásról hosszú ideig, mégis, ha együtt lehetünk, vagy felhívjuk egymást telefonon, órákig tudunk beszélgetni, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Fél szavakból is megértjük egymást. Mintha testvérek lennénk. Barátnőm anyukája készítette ezt a krémet többször is, és mi gyerekek nagyon rajongtunk érte. Jól megpakolva tejszínhabbal sokszor együtt nasiztuk. Később mindenféle szakácskönyvben kerestem a receptjét, de ilyen jellegűt nem találtam. Csak sok év múlva bukkantam rá. Örömmel újságoltam a barátnőmnek, aki már szintén nem tudta, hogyan is készült ez a krém egykor. Lediktáltam neki, de valahogy sose találja, ha el akarja készíteni. Innen majd bármikor előkeresheti, és elkészítheti a kisfiának meg magának is, és remélem, ugyanazok a szép emlékek jutnak róla az eszébe, mint most nekem.
