Tojásos nokedli 4.- libazsírral
Megjelentek az első hatalmas szabadföldi saláták. Amikor meglátom őket, Pavlovi-reflexszerűen a tojásos nokedli ugrik be - és onnantól nem is tudok másra gondolni. Ez felettébb bosszantó, mert nagyon utálok nokedlit csinálni. Aprócska háztartásom felszerelése közben vettem egy nokedliszaggatót. Nagyon jónak tűnt, mostanra azonban kiismertem a kis szenyát és bizony gyatra egy konstrukció. Már megvan a következő áldozat, azzal álom nokedlit szaggatni, azt mondják. És mivel továbbra sem veszem meg a hűtőpultban figyelő késznokedlit, ezért 40 fok ide vagy oda, bizony nekiálltam. Nekiálltam, hogy tojásos nokedlit csináljak a salátához. Nem ám fordítva... És ha már nekiállok, megint csak úgy csináljuk, ahogy réges-régen nagyiék. Zsírral. Finom, lesz, rezgős, csak úgy csúszik le az ember torkán, és eszembe jutnak a kacsáink még régen otthon, Magyarországon, akik közelharcot vívtak a megmaradt, már nem épp friss nokedliszemekért és egymást kergetve rohanták körbe egy-egy szemmel az udvart. Emlékszem, egyszer átjött hozzánk a szomszéd egy nagy tál nokedlivel, ami egy bográcsozásból maradt meg. Azt mondta, a kacsáknak adná. Ki is öntöttük a földre, majd a jószágok rárepültek. Az egyikük felfészkelte magá a nokedli hegy tetejére, és önfeledten túrta a csőrével a szemeket. Nem sokkal azután, hogy kiöntöttük nekik, már egy szem sem volt belőle. A kacsák a végelgyengülés határán kifeküdve szuszogtak a fűben. Az egyik a szárnyát lógatta, a másik a lábát csúsztatta hátra. Muszáj volt lazítaniuk, hiába, nagy meló volt. És csak szuszogtak. Néha elhangzott egy gyengécske "Háp...", de inkább nyöszörgés volt. Igen, a kacsák szeretik a nokedlit. Hát, most se kacsa, se udvar- de legalább van saláta. Így készült az én tojásos nokedlim. Úgy, ahogyan mi esszük otthon.
