Tejes puliszka
Gyerekkoromban ettem utoljára... Nagytatám (igen, ez azon a vidéken volt, ahol a nagypapákat nagyon kedvesen csak tatának hívják), szóval nagytatám nyaggatta hébe-hóba nagymamámat, hogy főzzön neki puliszkát. Mert a gyerekkorára akart emlékezni vele. Talán emiatt is, de nagyon szerette. Mindenki húzogatta a száját, de aztán csak elkészült az a puliszka, és élmény volt látni, ahogy tatám falatozta. Én mindig nehezen kóstoltam meg, alapból nem szerettem (abban az időben nem illett), de az első kanál után mindig megállapítottam, hogy nem is olyan rossz ez. Aztán sajnos emlékké váltak a nagyszüleim, s velük együtt emlék lett a puliszka is. Soha többé nem ettem, csak egyszer-egyszer anekdotáztunk róla a húgommal. Viszont egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy egyszer én is elkészítsem, csak úgy nosztalgiából, csak egyszer. A kukoricadarát is megvettem már hozzá többször is, de valahogy sose készült el az a puliszka. Egészen máig. Ma viszont nekiálltam, és pillanatok alatt meg is lettem vele. És már öntöttem is a tejet, szaggattam bele a galuskákat, és fogtam a kanalat... Egyszerűen ujjongtam, mikor végre megkóstolhattam. Nem is tudom, örültem-e ételnek ennyire valaha is. Hihetetlen érzés volt. Az a forró, sós kukoricakása a hideg, édes tejjel. Kimondhatatlanul egyszerű, de mégis fenséges ízek. És az emlékek, amiket az ízek hoztak elő! Eszméletlen időutazás volt. Drága Nagytatám! Bizton ígérhetem, hogy gyakran el fogom készíteni a puliszkádat, mert most már értem, miért volt a szívednek olyan kedves.
