Házi túrós csusza
Világ életemben idegenkedtem a túrós tésztától. Anyukám valahogy ritkán készített, úgyhogy első élményem a menzához köthető, ahol nem kérdezték, sósan, vagy édesen, a biztonság kedvéért, és a demokrácia nevében a konyhásnéni a kockatésztára csapott egy adag túrót nyomokban tartalmazó híg tejfölt, amiben néha feltűnt egy-egy kósza szalonnakocka, majd istenesen megküldte porcukorral- talán ebben a korai élményben rejlik a viszonyunk hűvösségének a kulcsa. A nagymamám házi gyúrt tésztáját viszont mindig imádtam. Levesbe cérnametéltnek, lebbencsnek, csuszának, metéltnek - magában is fel tudtam falni belőle egy óriási adagot. Aztán pár éve, az életem legnagyobb ellenségének kikiáltott a tökfözeléket kanalazva elfilozofáltam azon, vajon micsoda gasztronómiai élményektől foszt meg az a röpke 12 év, amit a közétkeztetésben töltöttem. Aztán úgy döntöttem, ideje változtatni - jó barátságot kötöttem a paradicsomos káposztával és a spenótnak hódolója lettem. Meg újragondoltam a túrós tészta témát is. A "szósz" már régebbi találmány, éppen ideje volt a nagyi féle tésztával kombinálni. Sejtettem, mi lesz az eredmény, de most már hivatalosan is megerősíthetem: isteni!
