Bizonyos szempontból klasszikus pályaelhagyó történet a tiétek, hiszen mindketten a versenyszférából érkeztetek, és vágtatok bele a vendéglátásba. Mesélnél egy kicsit a Dorado előtti életetekről?
Mario Jimenez: Én egy multinacionális vállalat pénzügyi részlegén dolgoztam, ami azt jelenti, hogy egész nap ültem a számítógép előtt, riportokat készítettem, adatokat elemeztem és így tovább. Pénzügyi managementet tanultam az egyetemen, logikusnak tűnt, hogy ezzel foglalkozzak.
És hogy találkoztatok Emesével?
M.J.: Amikor itt tanultam Budapesten, akkor ismerkedtünk meg. Emese szeretett volna Spanyolországban tölteni egy évet, én pedig csatlakoztam hozzá. Volt lehetőségünk együtt lenni, megismerni egymást, hát valahogy így alakult a mi kapcsolatunk.
Úgy tudom, hogy az utazás egyébként is közös szenvedélyetek, merre jártatok a világban?
M.J.: 2012-ben jöttünk vissza Magyarországra, miután egy nyarat Portugáliában töltöttünk. Tényleg az járt a fejünkben, hogy jó lenne még utazgatni, de nem volt ennél konkrétabb tervünk. Közben lassacskán kialakult itt az életünk, berendezkedtünk, dolgozni kezdtünk, beindultak a mindennapok, és jött ez a klasszikus, multis élet, amit az előbb említettem. Egy ponton viszont eldöntöttük, hogy ideje szerencsét próbálni, és visszatértünk ahhoz a gondolathoz, hogy utazni kellene. Az eredeti terv szerint dolgozói vízummal szerettünk volna Ausztráliába menni, de akkoriban spanyolok nem tudták kiváltani ezt a papírt, úgyhogy maradt Kanada és Új-Zéland, mint lehetőség, végül az utóbbi mellett döntöttünk, és egy évet töltöttünk ott.
Milyenek voltak ott a mindennapok, hogy éltetek?
M.J.: Meglehetősen egyszerű, nyugodt életünk volt Új-Zélandon. Kicsi országról beszélünk, 4 millió emberrel, és a déli része elég ritkán lakott terület, nem sok mindenkivel találkoztunk. Főleg a tájat, a környezetet élveztük, ha olyan ember vagy, aki szeret a természetben lenni, akkor Új-Zéland igazán neked való hely. Hegyek, tenger, túrázás, mászás, szörfözés, rengeteg a lehetőség, és hát gyönyörű országról beszélünk.
Nagyon fontosak számukra a közösségek, a családtól kezdve a tágabb körökig, nagyon sokat jelent nekik az emberek jólléte.
Igazából csupa pozitívumot tudok mondani erről az időszakról, még most is egyik szemem sír, a másik nevet, ha eszembe jut, és van bennem némi nosztalgia iránta. Nagyon boldog vagyok, hogy megléptük ezt, szereztünk barátokat, akiket nehéz szívvel hagytunk ott. Sokat utaztunk, jártuk az országot lakókocsival, de a bázisunk egy kicsi, tengerparti város volt, és hamar megszerettük az ottaniakat.
Mit dolgoztatok ebben az évben?
M.J.: Vendéglátásban helyezkedtünk el, bár nekem semmilyen tapasztalatom nem volt benne. Mesi családjának akkor már volt egy kis kávézója Magyarországon, úgyhogy neki volt valamennyi rálátása erre a területre, könnyen el tudott helyezkedni baristaként. Nekem nehezebb volt, én konyhai kisegítőként dolgoztam egy többfunkciós létesítményben, ami nagyjából olyan volt, mint itthon a MoM Park. Tartottak sporteseményeket, rendeztek vásárokat, különféle rendezvényeket, és biztosították hozzá a cateringet is. Amikor egy év után eljöttünk, biztosak voltunk benne, hogyha vissza is térünk Európába, az irodai munkát biztosan nem akarjuk újrakezdeni.
Ezt teljes mértékig meg tudom érteni.
M.J.: Hát így jött az ötlet, hogy próbáljunk szerencsét, és nyissunk egy kávézót. Ez az egész újhullámos kávézói kultúra Ausztráliában és Új-Zélandon is erősen jelen van, és ez persze hatott ránk is. Szóval Új-Zéland után adtunk még magunknak néhány hónapot, bejártuk Ázsiát, és az utolsó időszakban elkezdtünk gondolkodni rajta, hogy akkor most merre tovább: Spanyolország? Budapest? Mi legyen? Akkoriban fogalmazódott meg bennünk a gondolat, hogy meg kéne nyissuk a saját kávézónkat, mert ez valami olyan, amit mindketten szívesen csinálnánk. Nos, hát ez lett az ötletből, amit itt most látsz.
Amikor megnyitottátok a Doradot, akkor már nagyon népszerűek voltak az újhullámos kávézók Budapesten. Nem féltetek tőle, hogy a ti helyetek csak egy lesz a sorban, hogy esetleg nem tudtok újat mutatni a vendégeiteknek?
M.J.: Szerintem nagyon jól időzítettünk, mert 2018-ban már elég sok kávézó volt a városban, ami jó, hiszen láthatóbbá teszi az egész műfajt, az emberek többet tudnak róla, jobban ismerik, jobban értik. Sok kávézó nyitott valóban, de mi még mindig működünk. Sokaknak be kellett zárni, például a Covid-miatt, ami nagyon szomorú, mert egyébként jól végezték a dolgukat. Ez érezhető például azon, hogy ezt az egész speciality-kávézós vonalat jobban megismerték az emberek.
Szerintem ezek a kávézók nem egymástól függetlenül működnek, hanem megteremtenek egyfajta szinergiát, ami működteti ezt az egész kávézói kultúrát.
Görföl Emese: Nem egyszerűen egy újabb specialty-kávézóban gondolkodtunk, azt szerettük volna, ha itt létrejön egy olyan közösség, ami hozzáadott értéket jelenthet a jó kávé mellett. Persze, az a legfontosabb, de mindig arra vágytunk, hogy ez az egész többről szóljon.
Hogy esett a választásotok a Klauzál térre?
G.E.: Teljesen véletlenül jött, egyszerűen csak adódott a lehetőség, és mi éltünk vele.
Ha már a közösséget említetted, meséljetek kicsit a Dorado vendégeiről, kik járnak hozzátok?
M.J.: Ami a nemzetiségi összetételt illeti, mondjuk a vendégeink egyharmada magyar, és a kétharmada külföldi, de köztük sok olyan van, aki itt él Budapesten. Meg persze a turisták, akik a környéken szálltak meg. Alapvetően fiatal emberekről beszélünk, akik teljesen hétköznapi életet élnek, és szívesen bejönnek hozzánk beszélgetni, bejönni egy kávéra, akik nem szeretik a túl szigorú, túl szertartásos, túl formális közeget. Mi ezt akartuk megteremteni igazából, egy helyet, ahol otthon érezhetik magukat az emberek, függetlenül attól, honnan jöttek, milyenek a körülményeik. Amikor ide bejönnek, akkor érezzék jól magukat. Azt hiszem, ezt leginkább a fiatalok értik.
Ezt a fajta attitűdöt, ezt a közvetlen, otthonos légkört ugyanúgy értik a magyar vendégeitek, mint a külföldiek, vagy ők esetleg nehezebben alkalmazkodtak hozzá?
G.E.: Alapvetően olyan emberek jönnek hozzánk, akik nyitottak, akik világlátottak, vannak külföldi tapasztalataik, és nem lepődnek meg, mikor ilyen stílusú vendéglátással találkoznak, hanem pontosan értik, miről szól ez az egész.
M.J.: Általában azok nem értik, akik például nem foglalkoznak azzal, hogy milyen kávét isznak reggel. Nem érdekli őket a minősége, a fajtája, az a fontos, hogy megkapják a reggeli koffeinadagjukat, és ennyi. Aki viszont értékeli a minőséget, azt, hogy a kávéját egy olyan lánc végén kapja meg, ahol a pörköléstől kezdve a daráláson át a barista tudásáig minden nagyon magas színvonalú, az érti, miről szól ez az egész specialty vonal, és azt is érti, hogy miért drágább nálunk a kávé, mint máshol.
Ráadásul az árnak sok összetevője van, a hely, a kávé minősége, a tudás és így tovább…
M.J.: Ez pontosan így van, és hogy a független kávézóknak milyen erős hatása van, azt abból is láthatod, hogy a tömegtermelésre dolgozó nagy márkák, akik abszolút nem specialty kávéban utaznak, elkezdték használni ennek a műfajnak a terminológiáját. Fresh corner, barista, specialty coffee és így tovább.
Amit csinálnak, annak semmi köze hozzá, de legalább úgy hangzik.
Na de ez a fogyasztók átverése, nem?
M.J.: Az én szememben az, igen. Én például becsapva érezném magam, ha valaki így próbálná eladni nekem a kávéját, és rájönnék, hogy valójában mit kaptam a pénzemért.
Hogy látjátok, mennyire tudatosak a magyar fogyasztók, ami a kávét illeti?
M.J.: Az egész piacot nem ismerjük, de a saját vendégeinken keresztül azért kialakult bennünk egy kép. Például a vendégeink egy része volt csak tisztában vele, hogy a kávé bizony kávétermesztő országokból érkezik, az átlag ezzel a mai napig nincs tisztában, sokan abban a hitben élnek, hogy a kávé itt terem, Magyarországon. Egyébként az életem egy pontján, ha megkérdeztek volna, én is biztos azt mondom, hogy persze, kávé terem Spanyolországban vagy Olaszországban is. Szerintem az egy jó dolog, hogy edukálhatjuk a vendégeket, és megtanulják, honnan jön a kávé, mi a különbség az egyes pörkölési eljárások között, hányféle íze van ennek az italnak, és így tovább. Nagyon izgalmas látni, ahogy alakulnak a szokásaik azáltal, hogy mind többet tudnak. Fejlődnek, jönnek, kávét pörkölnek otthon, elmesélik a tapasztalataikat, és ez nagyon jó, én legalábbis örülök neki. Nagy általánosságban, és ez nem csak Magyarországra igaz, még idő kell ennek a kávézói kultúrának. A szüleim például, most már egy kicsit persze többet tudnak róla, de hát hatvan évig itták ugyanúgy a kávéjukat, őket nem fogod egyik napról a másikra áthangolni.
Én egy észak-magyarországi kisvárosból származom, és néhány éve ott is megnyitott az első specialty kávézó, és mikor először elmentünk oda a szüleimmel, a barista javasolta nekik, hogy próbálják ki a kávét cukor nélkül. Először idegenkedtek tőle, aztán kipróbálták, és megismerték, hogy a kávé ilyen is lehet, azóta cukor nélkül isszák például ők is. Senkit nem akarok lebeszélni róla, hogy cukrot tegyen a kávéjába, csak azt mondom, hogy valóban lehet edukálni az embereket.
M.J.: Ez nagyon gyakori jelenség. Másrészről nem szabad elfelejteni, hogy a kávé, a kávézás egy nagyon fontos, nagyon mélyen a mindennapokba ágyazott szokás. Ha valakinek két cukorral kávé a kávé, akkor nagyon ellenálló lesz a változással szemben. Ezért mi például kitesszük a cukrot a pultra, más kávézók nem. Én is anélkül iszom, de a vendég meg azzal szereti, úgyhogy megadom neki a lehetőséget. Olyan ez kicsit, mint bármilyen függőség, nagyon hozzá lehet szokni, és hát egy függőnek is nehezen mondod meg, hogy ne így vagy ne úgy csinálja. Persze, segítünk, edukálunk, de ahelyett, hogy elvennénk a cukortartót, inkább azt javasoljuk, hogy kettő helyett próbálja ki csak eggyel.
G.E.: Hasonló a helyzet a tejjel is egyébként. Nagyjából mindenki a sok tejjel készített lattétól indul, és aztán eljutnak odáig, hogy megfordul az arány, és néha már tej nélkül kérik a kávéjukat. Fontos, hogy megbízz az adott helyben és a baristában, és merd azt mondani, hogy oké, hiszek neki, és most kipróbálok valami újat. Nyitottság kérdése az egész, és egyébként az új ízekhez is hozzá lehet szokni.
M.J.: Ez egy jó mondat:
Bízz a baristádban!
Honnan szerzitek be a kávétokat?
M.J.: Casino Mocca kávét használunk, azt hiszem, ők voltak az első, specialty kávét előállító pörkölőüzem Magyarországon, nemzetközileg is ők a legismertebbek, más országokban is lehet találkozni velük.
Sok cikk szól róla, hogy néhány évtizeden belül a kávé luxuscikké válik majd, és mind nehezebb lesz hozzájutni. Ti ebből érzékeltek bármit is, gondoltok a jövőre ebből a szempontból?
M.J.: Szerintem ez most még csak hipotézis, feltételezése annak, hogy talán így is alakulhatnak a dolgok. Persze, ha a klímaváltozás ilyen ütemben halad tovább, akkor az a kávétermesztésre is hatással lesz. De mondok mást: állítólag, ha Kína teljes népessége elkezdene kávézni, akkor a világ kávétermelése nem lenne elég a felmerülő igények kielégítésére. Viccet félretéve, nincsenek biztos adatok a kezemben erről a kérdésről, és ezért nem is mernék semmit kijelenteni. A kávé egy olyan termék, ami a világot átszelve jut el a lakásodba minden reggel, csak a világ bizonyos területein terem, persze, hogy luxuscikk, ebben az értelemben, ez nem kérdés. Talán ezt kéne figyelembe vennie az embereknek, mikor például a kávé árán gondolkodnak, hogy honnan is kerül az az ital reggel a csészéjükbe, és ennek vajon mi lehet az ára...
Túl vagytok a Covid-érán, most viszont egy szemlátomást nehéz gazdasági időszakkal kell szembenéznetek. Hogy látjátok a jövőtöket ilyen körülmények között?
M.J.: Ugyanúgy, mint eddig. Küzdünk mindennap, és azon vagyunk, hogy fennmaradjunk. Egy rövid időszakra bezártunk a Covid alatt, de aztán egyből kinyitottunk, és lehetett nálunk elvitelre kávét vásárolni. Bármivel, ami jobb, mint az az időszak, csak nyerhetünk.
Szerző: Kormos Lili
Fotók: Dorado
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
Olvass további izgalmas interjúkat is:
- Két pécsi lány, akiknek az élesztőgombák és a baktériumok egyszerre főnökeik és alkalmazottaik
- „Szeretnék ennek a történelmi időszaknak a része lenni, szerepet játszani a magyar cukrászat megújulásában" – interjú Kolonics Zoltánnal, a Málna The Pastry Shop alapítójával
- A zalai vendéglő, ami lesöpörte a fatányérosokat – legyen ilyen a balatoni vendéglátás
