Nagyon szeretem a marlenkát. Nagyon. Szlovák barátnőmtől már egy ideje megkaptam a receptet, de ezidáig még nem vettem rá magamat, hogy nekiessek az egyáltalán nem egyszerű sütinek. Na, múlt hétvégén gondoltam, itt az idő. Megvettem szépen a hozzávalókat, és lelkiekben felkészültem, hogy pár órán át a konyhában leszek. Ha azt olyan könnyen adnák... Van nekünk a kollégiumban egy kedvesnek egyáltalán nem nevezhető házmesterünk, aki apukánk helyett apukánk, és anyukánk helyett anyukánk, akár akarjuk, akár nem. Naponta végigjárja a közös helyiségeket, meg a folyosókat, és ha valami nem a kedvére való, akkor az első arra járó szerencsétlent elkezdi nevelni. A konyhára külön háklis - ha szerinte nincs elég rend, akkor szó nélkül lekapcsolja az áramot - akkor is, ha éppen főzicskézik valaki. Villanytűzhelyeknél ez meglehetősen akadályozza a munkamenetet. Nem tudom, ki volt ott előttem, de biztos hagyott maga után valamit, mert nem volt áram. Azt hittem, a guta üt meg. A krémet még megfőztem volna valahogy, de sütő csak a közös konyhában van. És ha már a lapokat nem tudtam elkészíteni, úgy döntöttem, nem főzök 3 órán át sűrített tejet, majd legközelebb lesz marlenka, és kiokoskodok valami ízügyileg hasonlót, amihez nem kell sütő. És nem mintha megérdemelné, de gondoltam, akkor már a delikvensről lesz elnevezve... :)