Az idei nyár kicsit munkásra sikeredett, de azért sikerült kicsit pihenni is. Francia barátnőm már egy jó ideje csábítgatott, hogy látogassam meg Bordeaux-hoz közeli házukban. Úgy gondoltam, eleget kérettem magam, és két agyonhajszolt nap között vettem egy párizsi repjegyet, meg egy egy vonatjegyet a kimondhatatlan nevű kisvárosba, ahol a nyarakat tölti, és visszasüppedtem a tennivalóimba. Általában kicsit jobban utánanézek a helyeknek, ahová megyek, de túl sok minden jött össze ahhoz, hogy nagyon belemélyedjek - meg hát tudtam, hogy ismerőshöz megyek, úgyis elmondja, amit tudni kell, meg látni érdemes.

Pár nap párizsi élvezkedés után felültem a TGV-re - amiről azt hittem, valami elképesztő csodavonat, de annyira nem nagy szám - , és öt óra száguldás meg egy átszállás után megérkeztem Aquitánia egyik pár ezer lakosú városkájába. Az utánaolvasást annyira hanyagoltam, hogy leszálláskor jutott eszembe, voltaképpen azt sem tudom, hogy a városban maradunk, vagy van valahol a városon kívül van-e a főhadiszállás. Mondjuk arra, ahová kerültem, pont nem számítottam - egy húsz perces vezetés után megérkeztünk Agatha Christie világába. Hulla szerencsére nem akadt az egy hetes pihenés alatt, volt viszont párszáz éves kastély, ápolt angolgyep hozzá tartozó kertésszel, szakácsnő, antik bútorok, rengeteg szőlő, és állandóan ki-be mászkáló ismerősök és rokonok. Ha nem látom, azt hiszem, ez a közösen reggelizünk-ebédelünk-vacsorázunk a tizenkét személyes asztalnál, borozgatunk kulturáltan a medence mellett, és labdajátékokat játszunk a koktélidő előtt életforma kihalt valamivel az után, hogy Gavrilo Princip telibe durrantotta az osztrák trónörököst.

Mindegy, én felfogtam egyfajta időutazásnak, és vessen rám követ, aki akar, de egyáltalán nem bántam, hogy egy hétig hesszelhettem egy ilyen elveszett világban. Főleg, hogy vendéglátóim jó francia módjára igazi gourmetek voltak, és napi háromszor főztek és ettek pompás ételeket. Természetesen én is beszálltam, az egy hét alatt kábé három kiló vajat és legalább ennyi különböző tengeri herkentyűt ettem meg különböző formákban, sőt, azt is megtanultam, hogyan kell folyami rákot megpucolni - nem foglak titeket a horror részleteivel traktálni.

Már csak azért sem, mert nem hiszem, hogy egyszerű lenne itthon beszerezni jó 10 kiló élő folyami rákot. Inkább hoztam egy jóval egyszerűbben elkészíthető, nem kevésbé finom egytálételt, amit nagyjából bárhol össze lehet dobni. Oké, oké, az eredeti espelette fűszerpaprikával készül, vastag húsú, helyi paprikával, és bayonne-i sonkát tesznek bele, de szerintem még az öntudatos baszkok sem sértődnek meg, ha mi mondjuk kápiával, chilivel, és valamilyen egyszerűbben beszerezhető, szárított, levegőn érlelt sonkával készítjük - bár nekem most sikerült bayonne-i sonkát lőnöm.

A recept amúgy technikában nagyon hasonlít a lecsóra, pont attól különbözik, hogy nem lecsó, hanem vastag húsú paprika van benne, és a paradicsom dominál benne, ami a lassú főzéstől kicsit összesül, és tunkolnivalóan sűrű szaftot produkál. A kolbászt a roppanósra pirított, hajszálvékony sonka helyettesíti, és itt is van tojásos verzió, csak nem belekeverik, hanem kis mélyedésekbe ütik az utolsó pár percben, és megvárják, míg kicsit megszilárdul benne. Gyönyörű látvány, ahogy az élénkpiros paradicsomszószban ott ül egy tojás - be is mutattam volna nektek, de az egyetlen árva tojásom a hűtőben beleragadt a dobozba, és lusta voltam lemenni a boltba újakért - úgyhogy képzeljétek hozzá.