Mindenkinek voltak iskolai munkái a nyári szünet alatt - ezekre vagy szívesen emlékszik, vagy nem, de a nosztalgia általában megszépíti az általában alulfizetett, nyári fizikai munkákat. A középiskola és az egyetem alatt osztottam szórólapot, voltam gépkezelő vidámparkban, vigyáztam gyerekekre, pucoltam asztalt és wc-t, gyúrtam pizzatésztát egy azóta megszűnt, egykor nagyon ismert pizzériában (igen, a kalaposban), sütöttem churrost a Szigeten, a kedvencem mégis az iskolai PISA-felmérések javítása volt - bár voltak napok, mikor úgy jöttem ki az irodának kinevezett Olof Palme házból, hogy nem tudtam eldönteni, hogy írják a milyent: ly-al, sima j-vel, vagy egyik sem, mert ezt helyesen "mien"-nek írjuk. Bármilyen szép emlékek is voltak ezek, az első komoly munkahelyemre való belépéskor megfogadtam, hogy többé nem végzek semmi hasonló kaliberű munkát.

Akkor persze még nem sejtettem, hogy a jó sorsom visszavisz Amerikába, ahol egy szintén európai ember feleségeként nem fogok tudni munkát vállalni hivatalosan. És mivel a feketemunkásoknak ritkán ajánlanak fel kreatív, jól fizető munkákat egy menő, régi gyárépületből kialakított irodában, ismét jött a diákmunka: palacsintasütés, magyar korrepetálás, bérfotózás, bérfőzés, sőt, még személyi asszisztens is voltam, de vállaltam mindent, ami étellel volt kapcsolatos.

Így sikerült ezt a szép számú brazil sajtos kenyérpuffancsot is eladnom. Egy barátnőm ismerőse, Kika - aki amúgy mesélt már magáról itt a NoSalty-n - , aki elképesztő drágán árult megdöbbentően finom csokiba mártott mézeskalácsokat egy street food show alkalmával, úgy döntött, hogy egy másik brazil kedvencet, a pao de queijo-t (páo de kéizso, mintha hajdúsági tájszólásban mondanánk) is a piacra dob. Csak itt, csak most a San Francisco-i street food show-n. Mivel tudta rólam, hogy általában mindenféle gasztromelót elvállalok, szólt, hogy árulhatnám a kis puffancsokat a három napból az egyiken. Nagyon szívesen vállaltam, mondjuk nem voltam rá felkészülve, hogy egész délután kígyózni fog a sor a pult előtt, de örültem neki, hogy nem a konyhára lettem beosztva, mert tény, hogy nem nagy durranás megsütni a sajtgolyókat, de a 1200 darab azért sok lett volna. De legalább a nap végére kaptam annyi pénzt, hogy pár napig nem kellett azon aggódnom, hogy mi van, ha valaki lemondja a magyarórákat.

A pao de queijo ősét egyébként az afrikai rabszolgák hozták magukkal - a beáztatott és felpuhított gyökérből készített lisztből sütöttek kenyeret. A tej és a sajt csak a XIX. században kerültek bele, azóta viszont töretlen a népszerűsége. Brazíliában és Argentína északi részén napi rendszerességgel készítik, főleg reggelire és snack-nek. A tápiókaliszt beszerzése már nem olyan nagy dolog, ázsiai boltokban találunk, onnantól kezdve pedig nem bonyolultabb, mint egy egyszerű pogácsa. Nekem elhihetitek, tényleg eladtam belőle 1200 darabot.