A jófajta kolbászért se kellett a szomszédba menni, köszönhetően annak, hogy édesapám minden évben mázsa közeli adagot kever be, amit vagy megtölt, vagy megfüstöl. Én ezt sajnos szégyenszemre lepürésítettem, de a cél szentesíti az eszközt, ugyebár.

Mindenképp próbáljátok ki, csak legyen utána nálatok egy jó nagy adag fehérfröccs, ha épp nyár van, vagy egy szép kehely veresbor, ha télen estek neki. Ja, és egyet garantálhatok: a több órás fix kajakómát!

Szóval ilyen raj alapanyagok után már nagyon nehéz lett volna mellényúlni a végeredmény tekintetében. Elkészítettem tehát a szénégetőt kolbásszal, és azóta is nagy tisztességben tartjuk az egész családdal a magyarosch kolbászos carbonárát. Kicsit csípős, kicsit mélysárga, de legalább a miénk - mint anno a magyar narancs volt.

Szóval innen megihletődve a tettek mezejére léptem, és hoztam nagymamámtól echte bio-kapirgáló csirkéktől származó házi tojást, amik olyan frissek voltak, hogy kvázi én segítettem őket a világrapottyantani.

Az ötletet az egyik átitalozott nyári éjszakán kaptam, méghozzá a Kobuciban kapható speciális szendó nyomán, aminek darált- és sültkolbászhús is leledzett a tetején.

"Mekkora hülyeség már..." - mondhatná ezt mindenki hasra ütésre, de a tények, továbbá az üres serpenyők és tányérok magukért beszélnek.

Nos, szerencsétlen szénégető tésztát - a név köszönhető annak, hogy a rengeteg borstól feketélő tészta a szénre hasonlít - , még én is megzaboláztam azzal, hogy nem szalonnával készítettem, hanem kolbásszal. Sőt, továbbmegyek: kolbászpürével!

Tény és való, hogy ez a carbonara-téma eléggé szerteágazó sztori. Van aki így csinálja, van aki úgy, de akárki akármit mond, az igazi de facto friss tojásból készül rengeteg borssal és szalonnával - semmi tejszín!