Eskü, én abban a hitben voltam, hogy már rég megírtam ezt a cikket. Mármint nem ezt, hanem azt, aminek egy kurkumás-csirkés levesről kellett volna szólnia. Merthogy azt akartam kitenni nektek most, hogy arconcsapott az ősz. Ilyen időben én egyből beleveseznék és pótolnám mindazt, ami nyáron kimaradt. Mert ki a franc akar 40 fokban forró levest szürcsölgetni, nem? És nekem ne jöjjön senki a “dehát melegben meleget kell inni, az hűt a legjobban” szöveggel, én ezt nem veszem be. Volt már, hogy teszteltem, de köszi, nem vált be. Igen, tudom, hogy elméletben a test reakciója a forró levesre a hűtés lesz (ezzel szemben a hidegre meg a fűtés, ugye), de na…
Kanyarodjuk is inkább vissza ehhez a leveshez. Mondjuk túl nagy sztori nincsen mögötte, leginkább annyi, hogy egyik kedves barátomtól kaptam ajándékba kurkumát. Eddig még ebben sincs semmi különös, azt leszmítva hogy egy 27 éves férfi annak örül a legjobban ha fűszerespolcára felrakhatja a nyolcvanezredik dolgot.
Na tehát, a kurkumában az volt az extraság, hogy ugyan szárított volt, de nem őrölt, hanem egész. Ennek meg azért örülünk, mert sokkal tovább megmaradnak az aromák.
Egy ideje már ott figyelt bevetésre várva, gyakorlatilag erre a receptre tervezve, mert ebbe aztán kell rendesen. Akkor legalábbis még így gondoltam, amikor nekiálltam. Az történt ugyanis, hogy elkezdtem én reszelni ezt a nyamvadt szárított gyökeret, de az olyan kemény volt, hogy mire egyáltalán szabad szemmel kivehető mennyiséget sikerült a levesbe forgácsolnom, addigra bedurrant a karom.
Úgyhogy ti inkább maradjatok csak az őrölt változatnál, amúgy meg annyit még fontosnak tartanék elmondani, hogy a látszattal ellentétben SEMMILYEN EXTRA HOZZÁVALÓ nem kell hozzá! Ha kuktátok van, akkor még idő sem.