A sült krumpli talán az első kedvenc ételem volt, amire emlékszem is. Mert a "szeretted a nokedlit pörköltszafttal", meg a "babakorodban besárgultál a sütőtökpürétől" sztorikból én semmire nem emlékszem. A krumpliban biztos vagyok. A kilencvenes évek elejének fritu-, vagy ha úgy tetszik fritőzlázában a szüleim szerintem csak azért ruháztak be az amúgy tök fölösleges olajzabáló gépezetre, hogy anyám szegény ki tudja elégíteni határtalan sültkrumpli-igényemet.

Igen, tudom, tök egészségtelen ezzel etetni egy gyereket heti háromszor, de anyám védelmében mondom, hogy a) mindig ő pucolta krumplit, mirelit szóba sem jöhetett b) akkor még nem létezett a biomami fogalom, aki neten, utcán, játszótéren hirdette az igét az egészséges gyerektáplálásról c) saját bevallása szerint annyira cingár voltam, hogy tíz éves koromig attól rettegett, hogy éhen fogok halni. Még szerencse, hogy utána terebélyesedni kezdtem, és szegény végre megnyugodhatott. Abban, hogy a terebélyesedés a következő tíz évben úgy megindult, hogy 20 éves koromra majdnem 70 kiló voltam a 160 centimhez, gyanítom, a nevezett étel iránti, továbbra sem múló rajongásomnak is sok szerepe volt. Mikor már éreztem, hogy ez így nem lesz jó, akkor is mindig az járt a fejemben, hogy oké-oké, a csokiról simán lemondok, nem fogok sütizgetni sem, bölcsészhez méltatlanul akár még kevesebbet is iszom, de hogy a sült krumplit nem tudom lerakni, az ziher. A fogalom annyira hozzám nőtt, hogy ez volt az első étel, amit az azóta rég konyhatündérré avanzsált, friss lakótársamnak megtanítottam Pécsett, ő ugyanis fura technikát alkalmazott: a tűzhelytől két méteres távolságban elhelyezkedve, kislabdahajító mozdulatokkal, szemenként hajigálta a fagyott szálakat a forró olajba.

Mindezt csak azért mondom el nektek, hogy lássátok - valóban sültkrumpli-szakértő vagyok, szerelmünk gyökerei legalább 25 évre nyúlnak vissza. És, mióta lassan nyolc éve, hogy rávettem magam a radikális életmódváltásra, és lemondtam kedvenc csemegém heti rendszeres fogyasztásáról, még jobban ragaszkodom a tökéletes minőséghez - mert ha az ember a gyerekkor kedvenc ízét csak havi egyszer-kétszer engedélyezi magának, akkor az legyen jó, nem holmi szottyadt, melegítőlámpa alatt árválkodó, formázott, mélyhűtött förmedvény. Ha magamnak készítem, nem sütőben, hanem olajban, ami tényleg maximum évente kétszer fordul elő, akkor a már nektek is bemutatott, jól bevált, kétszer sütős módszert alkalmazom.

Pár hónapja aztán teljesen mellékes ügyből, egy steakfotó dekorációjaként készült krumpli, és kedvenc séfbarátom, aki a tökéletes steak sütésének apró fogásait magyarázta, felvetette, hogy csináljunk főzve sült krumplit. Mondtam neki, szó sem lehet arról, hogy itt most nekiálljuk krumplit főzni, aztán hűteni, pucolni, vagdosni, majd olajban sütögetni, hát most a legjobbak a fények, nem szórakozunk. Erre beavatott, hogy nem lesz semmiféle előfőzés - egyszerűen a hideg olajban tesszük fel a krumplit. Ez minden korábbi krumplisütéssel kapcsolatos tudományomnak ellent mondott, Ádámnak viszont hittem, úgyhogy kipróbáltuk. Hadd mondjam el, az amúgy mennyei steak csak másodhegedűs lett, mindenki a krumplira repült rá első körben, annyira jól sikerült. Ezzel a vallomással már hónapok óta tartozom nektek, bocs hogy csak most, de sűrű idő van mögöttem. De ha a napokban kipróbáljátok ezt a módszert, és megkóstoljátok a végeredményt, talán megbocsájtotok nekem...