Hogy lehet, hogy a sajtos-tejfölös tésztát sosem szerettem, a sajtos-tejfölös lángost viszont imádom? Szerintem azért, mert a tészta mindig is amolyan “B terv” volt. Értem ezt úgy, hogy: ha nem volt otthon más, ha elfelejtettünk boltba menni, ha spórolni kellett, vagy ha nem volt kedv főzni. Szóval ez az ellenérzés puszta pszichológia, ha úgy tetszik, hiszen szívem szerint mást kívántam volna, de ez volt helyette.
Na de semmi gáz, átszoktattam magam a mac&cheese-re, ami csak egy fokkal bonyolultabb, de nekem jobban csúszik, és még szuperül variálható is. Csináltam már Húsvét után a maradék sonkából Sriracha szósszal megspékelve, most pedig a jalapeno popperstől inspirálva.
A mac&cheese-nél két titok van. Az egyik, hogy a tésztát csakis a csomagoláson található főzési idő feléig szabad főzni. Ugyanis rákerül majd a sajtszósz, és így kell összesütni az egészet, amitől ugye még tovább fog főni, és pont tökéletes lesz az állaga. A másik, hogy ne sajnáljuk belőle a sajtot. Annyit tegyünk bele, amit más soknak érezne, sőt a tetejére is pakoljunk egy jókora adaggal, hogy jó nyúlos legyen még melegében. És ezt is lehet még inkább fokozni, mint ahogy én tettem most: Philadelphia krémsajttal is felturbóztam, ami határozottan jót tesz az állagának, és szép kis testes ízt ad a szósznak.