Mikor vidéken laktunk, volt egy terebélyes sárgabarackfánk. Nagyon tapasztalatlan befőző voltam még akkor, így amikor érett a barack, a fa alá terítettünk egy hatalmas fóliát, és leráztuk az egész termést. Az összes lábas, vájling, kiskád és mosófazék tele volt barackkal. Nagy részét befőztem, egy jó adagot szétosztogattam az ismerősöknek, de sajnos elég sok meg is rohadt. Mert nem győztem befőzni, hiába választottam egy gyors és egyszerű receptet. Két-három napig is a barackkal vesződtem, elegem volt az egészből, meggyűlöltem a befőzést. Szenvedésnek éreztem az egészet, mert rettenetesen elfáradtam bele. Azóta már rájöttem, hogy kisebb adagokban érdemes a dzsemet eltenni. Így nem unom meg, nem fáradok el, sőt, kész öröm látni, ahogy telnek az üvegek, és másnap a polcok a kamrában. Ó, ha most lenne egy akkora sárgabarackfám, egy csepp se menne kárba a termésből, az biztos. A régi, gyors recept persze annyira bevált, hogy azóta is azt készítem.