Francia farmerkenyér
Réges-régen, mikor gyerekként magyszüleimnél nyaraltam, emlékszem, a tisztaszobában hatalmas kerek kenyerek voltak felsorakoztatva, amit nagyanyám sütött minden pénteken. Aztán egy hétig azt ették/ettük, és bár következő pénteken már nehezebben csúszott nekem - naponta frissen vett bolti kenyérhez szokott kis városi fruskának - a kissé már száraz, morzsalékos, de azért teljesen ízletes és ehető egyhetes kenyér. Mindenesetre csodáltam nagyanyámat, mert valahogy ösztönösen éreztem, hogy a kenyérsütés az misztérium, aki hetente kemény munkával előállította kilenc tagú családjának az "életet", az bizony csodálatra méltó. Nagyobb tudásnak érzem, mint pl. megalkotni egy háromemeletes tortát vagy valami extra különleges és bonyolult ételt. Ugyanis utóbbiak nélkül még csak megvagyunk valahogy, de a kenyér, az olyan nélkülözhetetlen, az olyan ősi, olyan szent dolog. Tiszteletre méltó. Nagyszüleinket még arra tanították, hogy a véletlenül leesett kenyérdarabot vegyék fel, és csókolják meg, mielőtt kidobnák. Én is nagyon kellemetlenül érzem magam, ha valami miatt a kenyeret (mondjuk, mert tömegtermék, vacak, egy napra gyártott, könnyen savanyodó, penészedő) ki kell dobnom. Ezért próbálkozom kenyérsütéssel. Mert én is tudója akarok lenni, mint eddig minden asszony a családban, hogyan lehet illatozó, utolsó morzsáig mind elfogyó, finom kenyeret sütni.
