Kezdjük a legkézenfekvőbb kérdéssel: hogy tetszett nektek a sorozat?
Tóth Pál.: Nekem nagyon tetszett a sorozat, sok mindenben magamra ismertem benne. A második évad utolsó részében Carmy bezárja magát a hűtőkamrába, tanulókoromból nekem is van egy nagyon hasonló élményem. Kimentem a konyháról, hogy a séf teherautójából behozzak valamit, és sikerült bezárnom magamat. Egy órát voltam ott, és senkinek nem tűnt fel, mert a konyhai tv-n néztek épp valamit. A reklámszünetben vették észre, hogy dörömbölök a kocsiból. Rengeteg példát tudnék még mesélni, abszurd dolgok történhetnek egy étterem életében.
Tischler Petra.: Itt volt az ideje, hogy a szakmához, a valósághoz ennyire hű sorozatot kapjon a közönség, ami a laikusoknak is érdekes lehet. Örülök, hogy egy férfit és egy nőt kértél fel az interjúra, mert a sorozat másik főszereplője, Sydney, egy ambíciózus, fiatal nő. Könnyű volt azonosulnom a helyzetével, én is viszonylag fiatalon kerültem be nagyon jó konyhákra, és kifejezetten tetszett, hogy nem a konyhai szexizmusra hegyezték ki az ő történetszálát. A legtöbb súrlódás ugyanis nő és nő között keletkezik a szakmában. A másik, számomra nagyon fontos eleme a sorozatnak, hogy feltesz egy nagyon fontos kérdést a vendéglátásban dolgozóknak: az jó, hogy arra teszik fel az életüket, hogy törődjenek másokkal, de hogy akarnak bármit adni a vendégeiknek, ha magukkal nem törődnek? Örömet, élvezetet nyújtani csak akkor lehet, ha az, aki adja, maga is részesül ezekből. A mi szakmánkban előbb vagy utóbb mindenkinél eljön az a pont, amikor a konyhai életét már nem helyezheti a civil élete elé. Aki ezt nem ismeri fel, az idővel nem fogja tudni azt a színvonalat hozni, amire egyébként képes lenne.
Sydney figurájában számomra sokkal inkább az mutatkozott meg, hogy mennyi feszültséget tartogat egy olyan helyzet, amikor egy fiatal kolléga egy idősebb, tapasztaltabb szakács fölé kerül a hierarchiában. Ti éltetek át hasonlót?
Tóth Pál.: Tizenhat éves korom óta dolgozom konyhákon, bőven van hasonló tapasztalatom. Húsz éves lehettem, amikor megkaptam egy nagyüzemi konyha vezetését, ahol ezerötszáz főre kellett főzni. Soha nem dolgoztam még hasonló helyen, és úgy kaptam meg ezt a pozíciót, hogy a korábbi séfet nem küldték el, csak lefokozták, az egész csapatával együtt. Én meg feleannyi idősen odaállok a konyha élére, és elmagyarázom neki, hogy kell panírozni.
Nem volt egyszerű helyzet, viszont rengeteget tanultam arról, hogy kell konyhát irányítani, hogy kell tekintélyt kivívni, bár utóbbi, azt hiszem, nem sikerült túlságosan jól.
Miért?
Tóth Pál.: Elég határozott séf vagyok, van bennem egy kis hajlam a törtetésre, és vasfegyelmet tartottam a konyhámon, ami nem segített pozitív légkört teremteni. Rá kellett jönnöm, hogy a diktátorokat előbb vagy utóbb, de megdöntik. Nem célravezető mindig, mindenkivel keményen bánni, összességében jobb, ha szeretnek nekem dolgozni az emberek, mintha félnek tőlem. Más eszközökkel kell tekintélyt szerezni a konyhában, kezdésnek jó kis lecke volt.
Tischler Petra.: Az egyetem után én a Nobuban dolgoztam, kitchen expeditor pozícióban. A legtöbb konyhán nincs ilyen pozíció, ezt a feladatot a séf látja el, nagyon jó, hogy a második évad hetedik epizódjában (Forks/Villa – a szerk.) bemutatják ezt a feladatkört is. Az expeditor irányítja a teljes konyhai személyzetet, ő küldi vissza adott esetben a fogásokat, ha valami nem stimmel, neki ugyanúgy kell ismernie az ételeket, a tálalás elemeit, mint a szakácsoknak. Minket egy több mint két hónapos tréningen készítettek fel erre a feladatra, ahol a teszteken ugyan én értem el a legjobb eredményt, de tudták rólam, hogy nem vagyok szakács.
Biztos, hogy egy szakács tudására van szükség ebben a munkakörben?
Tischler Petra.: Nem, ide jó szervezőkészség, jó kommunikációs képességek kellenek. Nekem viszont konyhai tapasztalat nélkül kellett parancsokat osztogatni nálam jóval rutinosabb kollégáknak. Később Tiago Sabarigo sous chef-je voltam a Costesben, de ha épp ő nem volt bent, akkor át kellett vegyem a helyét. Megint csak ott álltam olyan szakácsok feje fölött, akik nemcsak hogy régebb óta dolgoztak a szakmában, de ezt a fajta konyhát is jobban ismerték. Mint minden közösségben, itt is volt egy-két rebellis figura, akik aztán nagyon tudtak lázítani, főleg az újoncok között, úgyhogy nem volt más választásom, ki kellett vívnom a tiszteletüket. Abban egyetértek amúgy Palival, hogy a szeretet erősebb érzelem, és nagyobb motiválóerővel is bír, mint a félelem, és a tiszteletet ki kell érdemelni, erőltetni nem lehet.
Mivel lehet kiérdemelni? Példamutatással? Vagy egyszer csak átbillen valami?
Tischler Petra.: Ha látják, hogy beleállsz a melóba, hogy többet csinálsz, és jobban csinálod, mint bárki más, hogy lehet rád számítani, hogy nemcsak parancsokat osztogatsz, de bele is állsz helyzetekbe, az sokat számít.
Nem csinálod meg? Oké, akkor bent maradok éjjel kettőig, előkészítem a fürjet, neked meg holnap nem ezzel kell kezdeni. Ilyen gesztusokkal lehet kivívni a tiszteletet, mindegy, hány éves vagy, mindegy, fiú vagy-e vagy lány.
A sorozatban van három karakter, Tina, Marcus és Richie, akikben egy ponton elkezd éledezni az ambíció, megszületik bennük az igény arra, hogy jobbak legyenek, és ott van Ebraheim, aki már nem tud, és nem is akar szintet lépni a szakmájában. A példamutatás mellett milyen eszközeitek vannak arra, hogy többre, jobbra inspiráljátok a kollégáitokat, hogy a végén ők akarják ezt egy magasabb szinten csinálni?
Tóth Pál.: Ez egy nehéz kérdés, mert nincs bevált recept arra, hogy mivel tudod motiválni a munkatársaidat. Engem most meghívtak előadni a Taste of Transylvaniára, és elhívtam magammal az egyik legügyesebb szakácsomat, aki visszamondta.
Tischler Petra.: Micsoda?
Tóth Pál.: Nem jön. A Gourmet Fesztiválra is lasszóval fogdostam az embereket. A VIP-részlegen főztem, előadtam a nagyszínpadon az ország legjobb séfjeivel együtt, és nem akartak csatlakozni. Van, akinek ez csak „meló”, amit értek, csak nem tudok vele azonosulni. Időt és energiát fordítok rá, hogy lelkesítsem a szakácsokat, akik a konyhámon dolgoznak, az egyiknek adok egy szakácskönyvet, a másiknak egy komoly szakácskést, hogy érezzék, hogy megbecsülöm a munkájukat, de sokszor semmi hatása nincs. Erre nem tudok mit mondani. Harmincegy éves vagyok, nem akarok azzal jönni, hogy bezzeg az én időmben, de pályakezdőként még mosogatni is elmentem volna egy-egy ilyen rendezvényre. Kevés embernek szívügye a vendéglátás, keveseket hajt az a belső vágy, hogy igen, le akarok tenni valamit az asztalra.
Tischler Petra.: Az egyik legfőbb oka, hogy kiszálltam ebből a klasszikus éttermi gasztronómiából, a szakmaiságnak, az ambíciónak az egyre jobban látható eltűnése. Hallom is, tapasztalom is, hogy milyen tragikus a helyzet. Lehet, hogy én sokszor megszakadok egyedül a munkában, vagy nem szakmabeli munkatársak segítségére kell támaszkodnom, de ők legalább szívvel-lélekkel csinálják. Minden létező papírnál fontosabb, hogy milyen a hozzáállásod. A motiváció, az akarat olyan alapanyag, amivel nagyon jól lehet dolgozni. Hiába őrületes tehetség valaki, ha se alázat, se tisztelet, se szakmai elkötelezettség nincs benne, akkor a hajára kenheti a tehetségét. Richie-nek is elmondja a sorozatban az étterem managere, hogy elsősorban magát kell becsülnie annyira, hogy csak tökéletesen tiszta villákat ad ki a keze közül. Tíz éve mantrázom, hogy az, amit kiadsz a kezeid közül, elsősorban téged minősít. Nem érdekel a vendég? Nem baj, ne miatta akarj 120%-ot nyújtani, hanem magad miatt, és ha szerinted az a gyenge minőség, amit letettél az asztalra, jó, akkor az csak annyit jelent, hogy saját magadat nem becsülöd semmire. Akkor meg elsőként pszichológusra van szükséged, nem új állásra. Apropó, pszichológus!
Nagyon kíváncsi vagyok, mi jutott eszedbe?
Tischler Petra.: Amit az előbb kérdeztél a vezető szerepről, és ahogy motiválsz, az nagyon sokban kapcsolódik egymáshoz.
Mostanra már Pali is, én is, elég emberrel dolgoztunk ahhoz, hogy tudjuk, személyre szabottan kell jutalmazni és büntetni is, úgyhogy egy séfnek nemcsak jó szakembernek kell lennie, de kell legyen pszichológusi vénája is, amivel fel tudja mérni, milyen állapotban vannak a kollégái.
Vagyis annak, amit a Forks epizódban látunk, hogy milyen gondosan figyelik a felszolgálók a vendégeket, működnie kell a konyhán is, a séf és a szakácsok között?
Tóth Pál.: Sőt, az talán fontosabb is. A konyhámon mindenkinek ismerem a hátterét, és tudom, hogy van, akit azért is meg kell dicsérnem, ha szépen vágta fel a répát, mert otthon nem kap semmilyen elismerést. Nálam viszont megkapja, és innentől kezdve bármit kérhetek tőle, szívesen meg fogja csinálni nekem. A másik meg bejön akkora egóval, mint az ólajtó, neki le kell törni a szarvait.
Tischler Petra.: Őt például nem dícsérheted, mert egyből a fejedre nő.
Tóth Pál.: A séf van a hierarchia csúcsán, és mögé kell beállni, másképp nem működik a konyha. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen, tudnod kell kezelni az embereket, akikkel dolgozol. Igen, néha vissza kell dobni azt a serpenyőt, ha az a célravezető. Nem azért, mert engem szórakoztat, hanem azért, mert tudom, hogy ettől fogja jobban csinálni. De van, akinek nem dobhatom vissza, mert azonnal leblokkol, úgyhogy neki elmagyarázom sokadszor is, mi nem stimmel. Mindenkihez más a kulcs, zab és ostor, kinél mi.
A The Bear egyik jellegzetessége, hogy nagyon gyors, feszes, rövid epizódokból áll, ezért a nézőkre is könnyen átragad az a fajta feszültség, ami a konyhán uralkodik. Ez jószándékú túlzás, hogy egy laikus is megértse, mivel jár ez a szakma, vagy hűen tükrözi a valóságot?
Tischler Petra.: Sokkal durvább tud lenni. Külföldön nincs olyan, hogy nincs staff food, ezt ugye a sorozatban family mealnek hívják, és az éttermi csapat közös étkezését takarja, de a Costesben volt úgy, hogy másfél hónapig nem tudtunk leülni mondjuk enni. Én néha azért nem ittam vizet munka közben, hogy ne kelljen kimennem mosdóba, mert messze volt a konyhától. Értitek? Nincs idő elmenni pisilni, ami nem normális. Nyilván magamnak is csináltam ezt a helyzetet, és ebben egészségügyileg nagyon hamar tönkre lehet menni. Jól adagolja a sorozat a feszültséget, ennél többet nem szakmabeli nem tudna befogadni. Amikor az első évadban Carmyék elúsznak, mert nem kapcsolták ki a weboldalon a házhozszállítás opciót, és ömlenek a rendelések, Marcus meg még mindig a fánkjaival bénázik, a csokitorta viszont nem készült el, nagyon jól mutatja, hogy tud összeomlani az egész kártyavár egyetlen ember miatt, aki nem elég fókuszált.
Ami épp Carmynál köszön vissza a második évadban.
Tischler Petra.: Igen, mert bejött a szerelmi szál, elkezdte jólérezni magát, ami nyilván nem baj, de egyből nem figyelt oda a feladataira, ami elindított egy lavinát. A hűtőajtó nem lett megcsinálva, a polcok rossz helyre lettek felszerelve, nem álltak kézre az edények, és így tovább. Nem tud a két életed jól működni egymás mellett, ha nincs alattad egy jó csapat, és ha nem jól delegálod a feladatokat. Ezért fontos az, amit Pali mondott, hogy tudni kell, mi van a kollégáiddal. Aki épp válófélben van, azt inkább átteszed egy olyan pozícióba, mikor teltház van, ahol kisebb rajta a nyomás, mert így tudod kiküszöbölni azt, hogy hibázzon.
Megjelenik a sorozatban a fine dining konyhák világa, és nem rejtik véka alá, hogy egy nagyon agresszív, már-már bántalmazó séf mellől jött vissza Carmy a családi vállalkozásba. Ez a fajta abuzív légkör mennyire sajátja ennek a gasztronómiának? Létezik még? Finomodott az elmúlt években?
Tóth Pál.: Sok mindenben régi vágású séf vagyok, próbálok a maximumra törekedni, és sokszor nincs idő finomkodni. A konyhai agresszió részemről sosem öncélú, inkább egy eszköz, és sajnos az a tapasztalat, hogy elég sokszor célravezető. Tavaly megkaptuk az e-mailt arról, hogy az Alabárdost is szerepeltetni akarják a Michelin Guide-ban. Egy percig eufóriát éreztem, aztán megláttam a kitételt a levél alján, hogy ez az üzenet semmire nem kötelezi őket. Onnantól kezdve úgy voltam vele, hogy nem hibázhatunk, mert ha eljönnek, és valami nincs rendben, akkor buktuk az egészet.
Hatalmas volt a nyomás, és végig az volt bennem, hogy nem mehet ki azért rosszul elkészített hús vagy köret, mert valaki másnaposan jött be dolgozni, vagy szakított vele a pasija.
Ezek is fontos dolgok, persze, de amint indul a szerviz, mindenkinek a maximumot kell nyújtani.
Nem is a fegyelem fontosságát vitatom, de egy dolog a fegyelem, meg egy dolog, hogy ott áll melletted valaki, és folyamatosan megaláz.
Tischler Petra.: Szerintem sokat finomodott a légkör a fine dining konyhákon, de azt is látni kell, hogy sok séfnél ez egy felvett viselkedési forma. Ebben szocializálódtak, ez ment hosszú évtizedeken keresztül, ők is ezt viszik tovább. Mondjuk nekem az edzőm is hasonló kaliber volt, nála az számított dicséretnek, ha nem cseszett le. Ilyen előzmények után igazán tudja az ember értékelni, ha a főnöke nemcsak bírálni, de motiválni is tudja. Ezzel együtt, hálás vagyok az alapokért is, amiket kaptam, mert ezek nélkül nem biztos, hogy bírnám a tempót. Fontos látni a rossz példákat is, mert rengeteget lehet belőlük tanulni. Ami azért is fontos, mert világszinten probléma, hogy kopnak ki a jó szakemberek a vendéglátásból, és sokan épp az emberi oldala miatt hagyják el a pályát.
Ezt az emberi oldalt kifejtenéd egy kicsit?
Tischler Petra.: Ez egy borzasztó összetett kérdés, de alapvetően arról van szó, hogy a tulajdonosok sokszor nem tudják megoldani, anyagi okokból, hogy elég ember legyen a konyhán. Ez azzal jár, hogy több ember munkáját kell elvégezned. Na most, amikor a tested azért küzd, hogy életben tartson, akkor se a kreativitásod, se a szociális érzékenységed nem tud működni. Lenyomsz egy tizenhatórás napot, és hazafelé az éjjel-nappali gyorsétteremben megeszel valami szemetet, miközben kitálaltál egy olyan menüsort százszor, amiben a legolcsóbb alapanyag a polip volt. Ennél rosszabb a világon nincs, és akkor azt sem lehet elvárni, hogy te mindennap valami bámulatosat tegyél le az asztalra, mert a tested épp azért küzd, hogy életben maradj.
Tóth Pál.: Azt sem könnyű megélni, amikor tehetetlenné válsz, és nincs más eszköz a kezedben, csak az agresszióhoz tudsz nyúlni. Megy a szerviz, állok a tálalóasztalnál, vezetem a műszakot, olvasom a blokkokat, várom, hogy jöjjenek az ételek, és akkor azt látom, hogy az egyik szakács szétesik. Hiába beszélek vele szépen, mert semmit nem fog javítani a helyzeten. Nem tudok mást csinálni, agresszívan kell fellépnem, mert azzal tudom kibillenteni abból a rossz állapotból, amiben van.
Egyébként nagyon sokszor volt olyan rémálmom, hogy ömlenek be a blokkok, és nem tudok velük mit csinálni, mert át sem látom, mi történik.
Volt hasonló élményed?
Tóth Pál.: Régóta ezt csinálom, és nem volt még olyan teltház, ami kifogott volna rajtam. Komplex, sok összetevős ételeket készítek, nehéz lehozni egy-egy pályát. de nincs helye kompromisszumnak. A konyha egy nagyon katonás világ. Amikor ömlenek be a rendelések, akkor én beolvasom a blokkot, a szakácsaim bemondják, hogy „Igen séf!”- jó hangosan, hogy halljam is, aztán csinálják. Megkérdezem, hogy mennyi idő a kettes asztal, azt mondja, hogy három perc. Annak a tányérnak három perc múlva a kezemnél kell lennie. Amikor van egy teltházas estéd, és pörög a konyha, ott szerviz közben fölösleges beszéd sem lehet, csak az lehet, hogy igen séf, meg három perc. Aki azt állítja, hogy egy ilyen estét le lehet hozni kiabálás nélkül, annál vagy csak profi személyzet dolgozik, vagy még életében nem járt konyhán.
A vége tehát az, hogy rendnek kell lenni?
Tóth Pál.: Semelyik vendég nem kaphat hibás tányért, rosszul elkészített fogást, de még így is ott motoszkál bennem, hogy mi van, ha az egyik asztalnál Michelin-ellenőr ül vagy egy szakújságíró. Ha az ő menüjében hibázunk, nem fogja érdekelni, hogy XY-nak a konyhán meghalt a kutyája, vagy egész éjszaka bulizott, és lehet, hogy nem lesz második esély. Én adom a nevemet és az arcomat ezekhez az ételekhez, fontos, hogy mit adok ki a kezem közül. Ez csapatjáték, mint egy kvarcórában a precíz alkatrészeknek, itt is mindenkinek megvan a funkciója.
Tischler Petra.: A második évad utolsó részét anyukámmal együtt néztem meg, aki nyilván tudott ezt-azt erről az éttermi világról, de azért megkérdezte közben, hogy kislányom, ezt hogy bírod, hogy tudod megcsinálni? Úgy, hogy nincs más választásod. Meg kell oldani, meg kell csinálni, ahogy Pali is megcsinálja, ha kiesik négy-öt embere a konyháról, mert nincs más opció.
Ez a szépsége és a szörnyűsége is a műfajnak, hogy néha csak az a megoldás van előtted, hogy ledarálod a műszakot és kész.
Ennek az egész éttermi műfajnak a legfélelmetesebb részére egyébként Carmy barátnőjével, Claire-rel világítottak rá, bár nem tudom, mennyire volt tudatos a részükről.
Mit mutatott meg az ő karaktere?
Tischler Petra.: Claire ugye ambuláns orvos, ami azért tetszett nagyon, mert amikor a Costesben dolgoztam, és épp mélyponton voltam, azon járt az eszem, hogy a nap végén én itt csak okoztam egy jó estét néhány embernek, jellemzően néhány gazdag embernek, nem az éhezőket mentettem meg a haláltól. Mégis olyan feszültséget tudtunk gerjeszteni magunkban a konyhán, mintha valami őrületesen fontos dolgot csináltunk volna. Sokan a szakmában elfelejtik, és kicsit magunk ellen is beszélek ezzel, hogyha a konyhán nem fókuszálsz, annak nem az a következménye, hogy három ember meghal a kezeid között. Úgyhogy aki szenved egy étterem konyháján, meg panaszkodik, hogy neki ez sok, az gondolja át, hogy milyen szerencsés helyzetben is van valójában.
Akkor én leszek az, aki a védelmébe vesz titeket is, meg a műfajt is, mert ezeknél a high-end éttermeknél ugye mindig van egy vagy több befektető, aki a nap végén szeretne a pénzénél lenni. A befektető után jön a séf, akitől elvárják, hogy ezt a pénzt megcsinálja, ahogy te is mondtad, Pali, az ő nevével azonosítják a tányéron látható végeredményt. Vagyis, ha sok a hiba, ha sok a tökéletlen kacsa, akkor elmarad a vendég, elmarad a bevétel, és akkor mehet az egész stáb a levesbe, mert kiszáll mögülük a befektető. Szóval, ha nem is életek, de megélhetések nagyon is múlnak azon, hogy mit és hogy csináltok a konyhán.
Tóth Pál.: Ez egy jó meglátás, és azzal együtt igaz, amit Petra mondott: tényleg nem múlnak életek azon, hogy a kacsamell alá vagy fölé lett sütve, de valóban ott a befektető, akinek meg elvárásai vannak. Ilyen szempontból a séf van a legrosszabb helyzetben, mert…
Tischler Petra.: …mert kapja alulról, kapja felülről.
Tóth Pál.: Ennyi, nem kell többet hozzáfűzni.
Egy komplett epizódot szentel a sorozat annak, hogy bemutassa, hogy működik egy több Michelin-csillaggal kitüntetett étterem, ahol a felszolgálók a vendégek minden elejtett félmondatára ügyelnek, és ahhoz igazítják a szervízt. Ez tényleg így működik?
Tóth Pál.: Ennek minden esetben így kellene működnie, viszont ameddig arról dönt valaki, hogy elmegy felszolgálónak vagy kőművesnek, addig ez nem fog menni. Aki így gondolkodik, az erre nem hivatásként tekint, és nem fogja észrevenni, hogy az egyik vendég azt mondja, hogy nem evett még ikonikus chicagói pizzát, vagy akármit. A vendégélménynek tökéletesnek kéne lennie, hiszen azért jönnek el az éttermedbe.
Tischler Petra.: Én megtapasztaltam, milyen ez a típusú kiszolgálás, sajnos nem itthon, külföldön viszont sok helyen. Azt láttam ezeken az embereken, akik ugye folyamatosan kapcsolatban vannak az étterem vendégeivel, hogy mindent, de mindent értük csinálnak. Sokáig magabiztosan állítottam, hogy én nem a vendégért csinálom, amit csinálok, hanem azért, mert rajongok a szakmámért, és minél többet meg akarok tanulni róla. Idő kellett hozzá, hogy a tudásvágy mellett megjelenjen az is, hogy igen, a vendégnek is élményt akarok nyújtani.
Tóth Pál.: A vendéglátás olyan dolog, aminek belülről kell jönnie, és ha a vendég tőlem csípőset kér az ételéhez, nekem meg ötféle csípős paprika vagy szósz van a konyhámon, akkor feltálalom és kiküldöm neki mind az ötöt.
Tischler Petra.: A Nobuban műszak végén mindig volt közös sörözés a teljes éttermi csapattal. Ennél fogva én a vendégtérben és a konyhán dolgozók közötti ellenségeskedésről semmit sem tudtam, mert ott nem volt ilyen. Később aztán szembejött a valóság, és rájöttem, hogy sokan szakmán belül sem értik, mennyire fontos, hogy a kinti és a benti csapat összhangban legyen egymással. A felszolgáló találkozik a vendéggel, ő kommunikál vele, neki fogják elmondani, ha elégedettek azzal, amit kapnak, vagy ha panaszuk van. Amit ők nyújtani tudnak, az sokkal többet tesz hozzá a vendégélményhez, mint amit a konyha kínál. Egy tökéletes szervízt soha nem felejtesz el, ahol jól bántak veled, oda akkor is visszamész, ha az étel nem volt tízből tizenegy pontos. A hibátlan ételért viszont nem fogsz visszamenni, ha közben udvariatlanok voltak veled, ha flegma volt a felszolgáló, ha úgy érzed, a pénzedért cserébe még meg is aláztak. A konyha munkáját fel is tudja emelni, de tönkre is tudja tenni a szerviz. Ezért ideje lenne végre elfogadni, hogy az éttermi csapatba mindenki beletartozik, nem csak az, aki a konyhán van. Egyik nem létezik a másik nélkül, és nem lehet azon rugózni, hogy de ő kevesebbet dolgozik óraszám szerint, viszont többet keres. Ameddig olyan királyi bánásmódban részesíti a vendégemet, hogy az utána visszajön újra és újra, addig ez nem számít.
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!
Címlapfotó: imdb.com / © FX Networks
Ezek az interjúk is érdekelhetnek:
- „Az emberek teljesen ki vannak éhezve arra, hogy odafigyeljenek rájuk” – interjú Tüdős Klárival és Moreno Continnal, a Semola Pastfood alapítóival
- „Azért kellett tavaly meghalni a melóban, hogy idén itt tartsunk" – A füredi Vasüzlet alapítójával, Huszár Mátyással beszélgettünk
- „Mi, magyarok nem kimondottan merünk panaszt tenni, mert sokan kellemetlennek érezzük" – interjú A Termékkritikussal
