Nagy szerencsém van, mert úgy nőttem fel, hogy a családban mindenki szuperül főz, úgyhogy nagyon szeretünk enni is. A nagyszüleim hosszú ideig termesztettek mindenfélét a telkükön: volt bab, paradicsom, uborka, hagymák, burgonya, cékla, eper, málna, ribizlik, cseresznye, meggy, körte-, szilva- és almafák, szóval minden, amit egy átlagos piacon is megtalálunk, csak nyilván sokkal jobb minőségben. Voltak baromfik, sipákoló kiskacsák, földpince, szedtem málnát, répát, estem le a barackfáról, és törtem el (másodszor) a csuklómat, segítettem babot, borsót fejteni. Megtanultam, hogy mikor minek van a szezonja, láttam mi lesz a nyúllal, amikor megnőtt, passzíroztunk paradicsomot, néztük, ahogy a mama befőz, savanyít. Jártam horgászni, apukám főzte a halászlevet, a nővérem iszonyú jó kelt tésztákat sütött, anyukám meg egyszerűen csak baromi jóízűen főz, szóval tényleg nagyon szeretünk a konyhában lenni, és etetni. Én meg elkezdtem sütni.
Célirányos voltam, tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de nem igazán láttam, hogy induljak neki, végül egy koncert segített. 17 éves voltam, és megláttam, hogy az akkori kedvencem, a Bloc Party játszani fog a Szigeten, nyilván menni kellett, szóval elkezdtem dolgozni.
Vácon nőttem fel, már egy éve nyitva volt akkor Mihályi László (akkori nevén) Desszert Szalonja, ahova besétáltam, és megkérdeztem, nincs-e valamilyen (bármilyen meló), amire tudnék jelentkezni. Hát éppen volt, így vettek fel kézilánynak, és ez a lehetőség, az ott töltött évek, amikor már cukrász tanoncként is dolgozhattam, ez döntött el mindent szakmailag.
Pekándiós pite fűszeres almaréteggel
A pekándiós pite az Egyesült Államok egyik jellegzetes (és szinte kötelező) hálaadásnapi süteménye, ami eredetileg a déli államokra volt jellemző, de ma már világszerte rengeteg ...
Na, de ezt csak azért meséltem el, mert óriási szerencsém volt (van) abban, hogy az eddigi utamon a legjobb szakemberekkel dolgozhattam, tanulhattam tőlük, így lettem cukrász (bár azt hiszem, hogy még mindig csak egy nagyon vékony szeletét ismerem magabiztosan a szakmának). Persze otthon rengeteget meséltem arról, hogy miket láttam, miket próbálhattam ki, mit tanultam, ezzel párhuzamosan pedig nagyon szomorúan vettem észre, hogy egyre kevesebbszer eszem mások süteményeit.
Nem azért, mert nem akartam, hanem egyre többször fordult elő, hogy társaságban nem sütöttek, mert tartottak tőle, mit fogok szólni. “Nem mertem, mert tudtam, hogy jössz”, vagy “áá, neked úgysem ízlett volna”, aztán “fú, hát inkább nem hoztam, úgysem olyan jó”, és persze “dehogy sütöttem, nem teszem oda a tiéd mellé”. Pedig soha egy rossz szavam nem volt, de nem udvariasságból, hanem mert nincs jobb annál, amikor más sütijét ehetem. És tudom, hogy ez egy igazi first world problem, de nem akarom, hogy ez így legyen.
Emlékszem, mennyire rettegtem, amikor először kellett személyzeti ebédet főznöm az étteremben. SZAKÁCSOKNAK? Én? Normálisak? Biztos örökre azzal fognak szívatni, hogy leégett, kiszáradt, nincs íze, nem úgy kellett volna - gondoltam, és hoppá, nem ez lett. Szóval értem, honnan jön a dolog, de akkor sikerült megfogalmaznom magamban, hogy mit fogok válaszolni, ha nincs süti. A srácok nem elemezgették, nem vizsgálták, nem keresték benne, hogy szakmailag mennyire oké az ebéd, mert egyáltalán nem erről szól a dolog, nem is véletlenül hívják sokszor “személyzeti” helyett “family meal”-nek: etetünk, hogy gondoskodjunk a másikról.
Más az, ha étteremben kóstolunk és szakmai oldalról nézzük az ételeket, hiszen egy szolgáltatást kapunk, pénzt költünk, kíváncsiak vagyunk, tanulni akarunk, plusz jól érezni magunkat, és igen, ha ott nem stimmel valami, arról lesz véleményem, de ez csak vizsgálódás, és nagyon sokat lehet fejlődni közben. Érdekel a technológia, a meglepetés, az ízek, hogy jól esik-e, hogy mit akar megmutatni a cukrász.
Nagyon elcsépelt, és nyilván klisé, de tényleg az otthoni, házi sütik a legjobbak.
Tulajdonképpen egy levegővel tudok elpusztítani nagyobb mennyiséget anyukám mézes krémeséből, a mamám lekváros sütijéből, fánkokból, almás pitékből, tejfölös sütikből, imádom a kókusztekercset, a képviselő fánkot, meg a karácsonyi diós-krémes süteményt.
Meg a rákóczi túróst és a habos almásat is. Gyümölcslevest tejföllel habarva meg a kókuszkockát is, de nem sorolom tovább, értitek, mire gondolok. Nem elemezgetem, nem turkálom, nem érdekel, hogy néz ki.
Finom? Igen. Jól esik? Igen. Én sütöttem? Hála istennek, nem.
Kérek még? Igen.
További sütés-főzéssel kapcsolatos személyes sztorik itt:
