Az ünnepekhez való viszonyod változott azóta, hogy te magad is anya lettél? 

Alapvetően nem, nagyon ünneppárti vagyok, mindig is az voltam. Szeretek készülni a karácsonyra, a húsvétra, Mikulásra, születésnapokra, és ez a lelkesedés nem változott a gyerekek születése óta. Furcsa módon a szervezést, a kitalálást sokkal jobban szeretem, mint azt, amikor rólam szól a felhajtás, az eléggé zavarba tud hozni, és bár a férjem is hasonló alkat, de akár neki, akár a gyerekeknek minden további nélkül megszervezek bármit. Érdekes, hogy sok, az én generációmhoz tartozó családnál látom, és ez alól én sem vagyok kivétel, hogy a szülők úgy nevelik a gyerekeket, ahogy szerették volna, hogy őket neveljék, amihez az is hozzátartozik, hogy a kicsik mindent is megkapnak tőlük/tőlünk. A kisfiam hétéves, és volt már, hogy elhallgattam előle, hogy épp gyereknap van. Mindennap gyereknap nálunk, és nem akarom, hogy a gyerekeim bekerüljenek egy olyan spirálba, ahol egyik ajándékozásból a másikba csúszunk, és végül elfelejtik, milyen is örülni annak, ha megkapnak valamit. Persze elsősorban magammal kell szigorúnak lennem ebben a kérdésben. 

Hiszen az ember szíve szerint mindent megadna a gyerekének, ami, azt hiszem, teljesen érthető. 

És mindig ott munkálnak a saját emlékeid, egy kicsit mindig úgy vásárolsz majd, hogy eszedbe jut, mi az, amit te szerettél volna megkapni. Én is emlékszem rá, mi mindenre vágytam, és mi mindent nem kaphattam meg, mert nem voltak olyan anyagi helyzetben a szüleim például. Jobban meggondolva, lehet, hogy akkor sem vettek volna meg mindent nekem, ha megengedhették volna maguknak. Az egész szemléletük, ahogy neveltek minket, a világ, amiben neveltek minket, nagyon más volt, mint amiben mi most élünk, és családot alapítunk.  

Ha már említetted a húsvétot, van visszatérő családi szokásotok? 

Van, és mindjárt kapcsolódik is hozzá némi ellentmondás, mert az apukám, a tesómék imádják ezt az egész húsvéti felhajtást a locsolkodással, a locsolásért kapott tojással, én viszont sosem szerettem, gyerekként sem. Anyukám szülei Jobbágyiban éltek, ami ugye nincs messze Hollókőtől, és mi minden húsvétkor ellátogattunk Hollókőre is. Hollókő hangulatát imádtam, de rettenetesen irritált, ahogy a lányokat szódával locsolták, mindenki azon versengett, hogy kit locsoltak meg többen, a fiúk meg a nap végén azt számolgatták, hogy ki mennyi pénzt vagy tojást kapott.

Ebből a szempontból a húsvét sosem tartozott a kedvenc ünnepeim közé, de a kertben elrejtett tojásokat, apró ajándékokat meg nagyon szerettem megkeresni, most meg elrejteni szeretem, és figyelni, ahogy a gyerekeim keresgélik őket.  

Nekem az egyik kedvenc ünnepi szokásom, legyen karácsony vagy húsvét, a közös, családi reggeli, annál is inkább, mert imádok reggelizni. Az Instagramodat böngészve láttam, hogy ez a te napi rutinodnak is fontos része. Mindig is az volt, vagy idővel építetted be a rendszeres reggelizést?  

Mindig is fontos volt, de ahogy régen, úgy most sem úgy kell elképzelni, hogy nyugodtan, a terített asztalnál ülve megreggelizek. Viszont, ha kimarad a reggeli, éhes leszek, szédelegni kezdek, úgyhogy alapvetés, hogy valamit muszáj ilyenkor ennem. Amikor reggeli tévéműsort vezettem, indulás előtt megittam egy banánturmixot, és mondjuk reggel hétkor egy szendvicset vagy egy kakaós csigát. Ami változott, hogy sokkal színesebb és átgondoltabb a reggeli menüm, hiszen nem fogyasztok tejtermékeket, és húst sem eszem.  

Itt jön a klasszikus kérdés: és tojást? 

Tojást azt igen, rendszeresen el is készítem valamilyen formában. Nálunk fél hat-hat körül indul a nap, a gyerekek akkor kelnek, úgyhogy hét-fél nyolc felé muszáj ennem valamit. A legtöbb dietetikus szerint nem egészséges, én mégis egy mandulatejes kávéval indítom a napot, ami éhgyomorra lehet, hogy tényleg nem a legszerencsésebb, valóban, de szükségem van rá.  

És mit szeretsz reggelizni? 

Mondjuk egy szelet kovászos kenyeret olívaolajjal, dióval, salátával, paradicsommal, tükörtojással, vagy mondjuk müzlit, amihez spenótból, banánból és mandulatejből készítek turmixot. Igyekszem minél változatosabban reggelizni, mert nekem is az a kedvenc étkezésem. Jó lenne minél jobban kiélvezni, de mikor reggel sietni kell, és mindenki indul valahová, iskolába, dolgozni ide-oda, akkor ez nem annyira egyszerű. 

Nem hiszem, hogy túl sok kisgyermekes szülőnek szerepel a napi rutinjában a nyugodtan, ülve, asztalnál elfogyasztott reggeli.  

Egyrészt igen, másrészt szerintem általában a reggelivel rossz a viszonyunk. Próbálunk odafigyelni rá, hogy a mi gyerekeinknél ez másképp legyen kódolva, ők ébredés után, ami, ahogy említettem, elég korán van, kérik a kakaójukat, aztán egy-másfél órával később megreggeliznek. 

Alá tudom támasztani, hogy a reggelit itthon könnyű szívvel hagyják el sokan, még én is könnyebben ugrom át a reggelit, ha sietnem kell, pedig tudom, hogy nem tesz jót.  

Képzeld, én iskolás koromban egyáltalán nem reggeliztem, mert mindenki sietett a dolgára a családban, úgyhogy az iskolai büfében vettem valami péksütit, és az egyik szünetben megettem. Éhesnek mondjuk éhes voltam, de ideje nem volt senkinek ezzel foglalkozni. Tudományos vizsgálatok is igazolják egyébként, hogy mindaz, ami a bélrendszerben történik, az ott található baktériumok, az a védekezőrendszere a szervezetednek: ami onnan indul ki, a mentális egészségedtől kezdve a teljesítményedig mindenre hatással van.

Az, hogy jól együnk, nemcsak azért fontos, hogy fizikálisan bírjuk a terhelést, a lelki jóllétünk szempontjából is nagyon nagy szükség van rá.

Szomorú és dühös vagyok, amikor azt látom, hogy emberek kiposztolják a különböző felületeiken, hogy ők büszkék magukra, amiért nem akkor esznek, amikor éhesek, hanem akkor, amikor óra szerint ehetnek, meg hogy hányszor esznek, jobban mondva nem esznek egy nap. Ezek az egészségük szempontjából is borzalmasak, meg hát alapvetően is elég pocsék viszonyunk van az ételekkel, és akkor még jönnek az ilyen trendek is. Ráadásul ez a hatás begyűrűzik mindenhová, hiszen az étkezés nemcsak az életben maradásunkhoz kell, ezek családi, baráti, társasági események, amik a szociális jóllétünket is megalapozzák, amik formálják a kapcsolatainkat. Nos, ezt tesszük tönkre azzal, hogy porokkal, nem evéssel, önkényesen kijelölt időintervallumokkal szorítjuk satuba a testünket, mert így legalább valami fölött kontrollt gyakorolhatunk. Arról nem beszélve, hogy ez az egész diétakultúra óriási üzlet, így azt hiszem, még virágozni is fog egy darabig.  

A különböző időszakos böjtök, diéták, életmódtanácsok között villámgyorsan el lehet veszni, te például kinek a szavára adsz, ki az, akinek a tanácsaiban megbízol? 

„Ne higgyük, hogy következmények nélküli egy eszméletlen nagy kajálás” – interjú Szabó Adrienn klinikai dietetikussal húsvétról és ételintoleranciáról

Újságíróként az életem minden területére igaz, hogy a legitim tudást keresem, mindennek utánanéznek, és még az így megszerzett információt is leellenőrzöm. Nagyon érzékeny vagyok a tényekre, az igazságra, és nagyon tud bosszantani, amikor önjelölt táplálkozási tanácsadók tényszerűen hülyeségeket beszélnek, és megbolondítják az embereket. Táplálkozással kapcsolatban egy szakember hitelét számomra nyilván a végzettsége garantálja, bár tudom, hogy ebben is mindenféle irányvonalak vannak már, de mondjuk Szabó Adrienn, aki a Magyar Szuperfood című könyvet írta és a SOTE transzplantációs osztályának a munkatársa volt, nagyon alaposan járja körbe a dietetika témakörét, széleskörű, friss, nemzetközi szakirodalomból tájékozódik. Azoknak hiszek, akik ismerik az emberi testet, még akkor is, ha nem vitatom, hogy lehet olyan, hogy mély ismeretekre teszel szert, ha egyhuzamban sokat foglalkozol egy témával, mégis óvatos lennék, mert attól, hogy valakinek mély ismeretei vannak, még nem kellene boldog boldogtalannak táplálkozási tanácsokat osztogatnia, meg étrendeket írnia. Annak már több értelme van, hogy akinek ilyen ambíciói vannak, az vegye körbe magát hiteles szakemberekkel, mert ha ők megtámogatják a mondandóját, ha legitimálják azokat az állításokat, amikkel a közönség elé lép, akkor az teljesen rendben van. Másképp viszont ez iszonyú veszélyes, és hosszú távon tud komoly károkat okozni. Tudom, hogy az emberek nem gondolnak arra, hogy majd hatvanévesen rossz lesz leépült bélflórával, giga lassú anyagcserével vagy épp leépült emésztőrendszerrel élni, de ezek az össze-vissza diéták előbb-utóbb megbosszulják magukat. Arról nem beszélve, hogy enni annyira jó dolog.  

Ebben teljesen egyetértünk, az evés az egyik legjobb elfoglaltság a világon.  

Minden országot, ahova eljutok, elsősorban a gasztronómiáján keresztül próbálok megismerni. Mikor utazunk, nekem az az első, hogy hol fogunk enni, nem az, hogy mit nézünk meg. Nem a látnivalókat, hanem a konyhát keressük. Amikor itthon lehetőségem adódik beszélgetni egy-egy séffel, előbb-utóbb mindig oda lyukadunk ki, hogy arról kérdezem, milyen konyhát visz, hogy szokott főzni. A férjem például nagyon-nagyon szereti a koreai konyhát, ráadásul zseniálisan is főz, úgyhogy szerencsére nagyon széles skálán mozog az egész család ételek terén. Még akkor is, ha sokan azt hiszik, hogy aki nem eszik húst meg tejterméket, az nem eszik semmit.

Én állítom, hogy sokkal változatosabban és sokkal szenvedélyesebben eszem, mint sok mindenevő.

Ráadásul, ha megosztok egy fotót egy szelet kovászos kenyérről, mellette a tojás, a dió, az olívaolaj a zöldségek, akkor záporozni kezdenek a kommentek, hogy úristen, te ezt meg mered enni? 

Pedig azt gondoltam volna, hogy a kajaposztok még mindig osztatlan népszerűségnek örvendenek.  

Ételtől függ, de erre én tényleg csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy srácok, nyugi, ez egy szelet kenyér, és nem az ördög. Ráadásul, akik ezeket a kommenteket írják, össze-vissza esznek egy csomó mindent, abban a hitben élve, hogy ők most egészségesen táplálkoznak, de a kenyértől félnek. Pedig hát a kovász maga egy csoda.  

Vajda Józsi pék mondta egyszer sok éve, hogy nem tudja, miért lett gonosz élelmiszer a kenyér, de aki mégis tart tőle, az legalább neki, a péknek higgyen, hogy nem a kenyértől híznak, hanem a rossz minőségű kenyértől.  

Ez meg a másik, hogy jó lenne, ha minél többen fordítanának hátat a mindenféle úton módon feldolgozott élelmiszereknek. Ezért veszek kenyérből is olyat, aminek három, maximum négy összetevője van, ha épp nem anyukám süti nekünk. Megvannak a bejáratott pékségeink, ahol tudom, hogy jó lisztet használnak, tudom, hogy mióta őrzik a kovászt, megannyi lehetőségből lehet választani a bolti, előre csomagolt, egy évig elálló műkenyerek helyett. Amik egyébként valóban elhízáshoz meg egészségvesztéshez vezetnek, szemben mondjuk egy marék dióval, aminek csupa pozitív hatása van a szervezetünkre, mégis félnek tőle sokan, mert pattanásossá válnak tőle. Azt látom, hogy nagyon komoly önismeret kell ám ahhoz, hogy egy magyar ember bátran, jóízűen merjen enni.  

Pedig, ha valahol igazán bátran nyilvánítunk véleményt, akkor az épp az étkezés. Majd mi tudjuk, mi a jó, ne szóljon bele senki, és lehetőleg a szomszédasszony se higgyen másnak, csak nekünk.  

Aztán, ha valami bajunk van, akkor jön az öndiagnosztika, mert épp a rengeteg elérhető információ hatására teljesen elveszett sokak bizalma a tudományos szakemberekben.  

Segítene, ha visszatalálnánk valamiféle ösztönösséghez, és hallgatnánk a testünk jelzéseire, hogy mi jó, és mi nem jó neki?  

Amikor el van nyomva a test természetes funkciója, amikor az elméd is egy nagyon más pályán mozog, mint amin lennie kéne, akkor nagyon nehéz ösztönösségről beszélni. Óriási terheket cipelnek az emberek, rengeteg stressz éri őket, és azt is tudom, hogy a mai élelmiszerárak mellett nehéz még azt is belekalkulálni egy nagybevásárlásba, hogy amit veszel, az még egészséges is legyen, hiszen lassan egy tál lecsó is luxuscikknek számít. A beszerzés pedig egy dolog, ott van még az előretervezés, a napod beosztása, hogy tudd, mikor hol leszel, nagyjából, amikor meg fogsz éhezni. A másik, ami nagyon fontos, és elengedhetetlen ahhoz, hogy jól tudjunk enni, egyfajta önszeretet. Egyszer, más téma kapcsán ugyan, de beszélgettem egy pszichológussal, aki megkérdezte tőlem, hogyha a kislányomnak fájna valamije, akkor neki is azt mondanám, amit magamnak mondok, hogy ó, hát túléled, semmi baj? Mire azt válaszoltam, hogy ilyet biztosan nem mondanék neki, hanem szanaszét puszilgatnám, és próbálnám megvigasztalni. Adódott a kérdés, hogy akkor magammal miért nem bánok így... Magunkkal szemben miért vagyunk szigorúak? Megkívánsz egy banánt, és azért nem eszed meg, mert félsz a cukortartalmától? Nem véletlen, hogy sok dietetikus dolgozik együtt pszichológusokkal, hiszen az már kicsi korban eldől, hogy milyen mondatoktól vagy milyen helyzetektől alakul úgy a kapcsolatod az ételekkel, ahogy. Ezért mondom, hogy óriási önismeretre és önszeretetre van szükség ahhoz, hogy meg merd emelni a kanalad.  

Képek: Tatár Csilla

Még több gasztrointerjú itt:

• „Sokan úgy nőnek föl, hogy nem tapasztalják meg, milyen izgalmas a környezetük” – interjú az On The Spottal
• „Nem az a fajta séf vagyok, aki arra törekszik, hogy „hülyebiztos” étlapot írjon” – interjú Tóth Pállal, a szegedi Alabárdos étterem séfjével
• „Muszáj megfognom azt az ételt, hogy benne legyen az a szeretet" – Tischler Petrával beszélgettünk