Négyen versenyeztetek a döntőben, és te voltál az egyedüli, aki fővárosi éttermet képviselt, rajtad kívül egy vidéki szálloda és két vidéki étterem séfje pályázott még az első helyre. Nagyobb perspektívából nézve ez azt jelenti, hogy a minőségi vendéglátás-étteremkultúra már nemcsak mutatóban van jelen vidéken, hanem stabil tényezővé vált?
Egyértelmű a fejlődés a vidéki vendéglátásban. Nekem is volt szerencsém eljutni néhány vidéki étterembe az elmúlt hónapokban, és volt köztük néhány igazán pozitív csalódás. Ez nemcsak a vendéglátóhelyeken múlik, az is kell hozzá, hogy legyen kereslet a minőségi gasztronómia iránt vidéken is.
Te is vidékről indultál, a váci vendéglátós szakközépből. Mesélnél egy kicsit a tanulóéveidről, az útról, ami a Stand konyhájára vezetett?
Miután Vácon leérettségiztem, beiratkoztam a Tavernába szakács-cukrász szakra. Aztán jött a Fausto’s, tulajdonképpen itt találkoztam először az elegáns éttermi gasztronómiával, és nagyon sokat tanultam ebből az időszakból. A fordulópontot 2016 jelentette, amikor megismertem Vomberg Frigyest, ő akkoriban épp tanulókat toborzott Széll Tamásék Bocuse d’Or felkészülésére. Abban az évben is itthon rendezték meg az európai válogatót, és Tamásék épp arra készültek. Így indult a munkakapcsolatunk Tamással, aki a felkészülést követően felkeresett, és állást ajánlott az akkori éttermében. Mondanom sem kell, hogy egy, a tanulóéveit épp csak maga mögött tudó fiatal szakács nem mond nemet egy ilyen lehetőségre.
És innen nem volt megállás?
Megállás nem, csak egy kisebb kitérő. A csapat elkezdett készülni a lyoni döntőre, én meg erre az időszakra leköltöztem a Balatonra, ahol Jahni Lászlóval és Csapody Balázzsal dolgoztam a Kistücsökben. Na, ha már vidéki vendéglátással kezdtünk, itt aztán a saját bőrömön is megtapasztalhattam a minőségét. A nyár elteltével azonban visszatértem a jól megszokott csapathoz, Szabinához és Tamáshoz, először a Stand25 Bisztróba, majd amint megnyitott a Stand étterem, én is visszatértem a fine dining világába.
Mi volt ennek az időszaknak a legnagyobb tanulsága, milyen alapot adott ahhoz, hogy most érvényesülni tudj a pályán?
Egyértelműen kiderült számomra, hogy a kitartó és alázatos munka meghozza a gyümölcsét. Azt is megtanultam, hogy ami nem megy elsőre, azt meg kell próbálni másodjára, harmadjára, negyedjére, egészen addig, amíg az tökéletes nem lesz. Aki el akar érni valamit ebben a szakmában, annak szerintem ebben a felfogásban kell dolgoznia.
Azt is mondtad egyszer, hogy mindent Szabinától és Tamástól tanultál, ami fontos ebben a szakmában.
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam: a magyar konyha szeretete. Az ikonikus magyar ételeket nem szabad szégyellni vagy teljesen újragondolni, hanem kiváló minőségű alapanyagokból, modern konyhatechnológiával kell elkészíteni őket, és akkor fantasztikus ételeket kínálhatunk a vendégeinknek.
Ezek mellett persze ott a precizitás, a munka iránti elkötelezettség, illetve a rend és tisztaság fontossága is tőlük ered.
Jelen pillanatban te vagy a Stand sous chefje. Azok kedvéért, akik ezt a pozíciót mondjuk csak a L'ecsó című meséből ismerik, elmondanád, hogy mi pontosan a te feladatod az étterem életében?
A sous chef, mint a legtöbb vendéglátásban használt kifejezés, a francia nyelvből jön, és séfhelyettest jelent magyarul. Így már a magyarázat is elég egyszerűvé válik: én vagyok a séf jobb keze, még pontosabban, én segítem Szabina és Tamás munkáját mindig ott, ahol tudom, vagy épp szükség van rá. Szervízben tálalok, koordinálom a konyhai munkát, illetve hódolok az egyik kedvenc szenvedélyemnek, a kenyérkészítésnek is. Illetve, amint ők kilépnek az ajtón, minden felelősség engem terhel azért, ami a konyhán történik.
Mennyire hierarchikus műfaj a gasztronómia? A külső szemlélő számára nagyon fixen leosztottak a szerepek, de a napi működésben mennyire fér bele, hogy egy konyha bármilyen mértékben is demokratikusan működjön?
Egy svájci óra is úgy működik jól, ha minden fogaskerék a helyén van, és azt a műveletet végzi, amire kitalálták. Így működik ez a konyhán is, így lesz kiegyensúlyozott a minőség. Vagyis a kérdésedre válaszolva: ez egy nagyon hierarchikus műfaj.
A Bocuse d'Or csapatverseny, ahol időre dolgoztok, együtt kell működni, koordinálni kell a folyamatokat, és komoly tétje van az egésznek. Hogy bírod ezt a fajta feszültséget, mennyire edzettek meg az éttermi hétköznapok?
Kis túlzással azt lehet mondani, hogy az éttermi tudást ki lehet zárni ebből az egyenletből, mert itt csak a technológiai tudás és a kreativitás jön szóba, amit az évek alatt összeszed a versenyző a konyhában.
Abban az 5 óra 35 percben ez sokkal inkább sportverseny, és a versengés felülírja a szakács szakmát.
Ideális esetben, mire eljön a verseny napja, mi már annyit gyakoroltunk, hogy szinte robotikusan jön belőlünk a menü lefőzése.
A csapat összeszokottsága persze nagyon fontos tényező, nálunk nagy előny lehet, hogy Tamás lesz a Coach, vagyis ő irányítja majd a munkát a boxon kívűlről. Patrik, a commis szintén dolgozott velünk a Standban, úgyhogy joggal mondhatjuk, hogy összeszokott a csapat, apró mozdulatokból is megértjük egymást.
A két fő alapanyag a mangalica és a ponty volt. Előbbi régóta népszerű, egyre inkább evidensnek számít a használata, de a mi a helyzet a ponttyal? „Nehéz" hal hírében áll, te szeretsz vele dolgozni?
A ponty valóban nehéz hal, ha a felépítését nézzük. Alig van benne olyan húsrész, amit ki lehet vágni a filéből szálka nélkül. Az apró „Y”-szálkákat lehetetlenség eltávolítani, ezeket éles késsel nagyon precízen beirdalva lehet ehetővé varázsolni. Ízében viszont nem nevezném nehéznek, jó zsíros húsú halról van szó, ezért is lett nagyon népszerű és hagyományos halászlé-alapanyag. Nagyon érzékeny a vízminőségre, ha nem megfelelő a víz, akkor tud nagyon rossz, „pocsolya” ízű lenni. Én halászlérajongó vagyok, így nem volt gondom a ponttyal, szeretek vele dolgozni, de két versenyminőségű ételt azért kihívás volt belőle kihozni.
Az egyik portál alaposan foglalkozott a tányérjaiddal, és számomra rendkívül szimpatikus volt, hogy miközben látszott a magas minőség és a nagy szakértelem minden fogáson, érthetőnek és értelmezhetőnek találtam a fogásokat, pedig én igazán laikusnak számítok.
Ez részben azért lehet, mert kritérium volt, hogy az első két fogást éttermi stílusban kellett prezentálni, így talán egy kicsit közérthetőbb a „halandók” számára is.
Milyen eredménnyel lennél elégedett az európai döntőn?
Nem igazán szeretem ezt a kérdést, de hogy válaszoljak rá: kihozzuk magunkból a maximumot, megmutatunk mindent, amit tudunk, és meglátjuk, hogy az mire lesz elég.
Minden vágyam felállni a dobogóra, ez a nagy álmom, és mindent meg is teszünk ennek elérése érdekében .
Ha abból indulunk ki, hogy ti mindent megtesztek a sikerért, és a tudásotok legjavát nyújtjátok a verseny során, akkor min múlik még a siker? Lehet kalkulálni például a zsűri ízlésével, azzal, hogy aktuálisan mit értékelnek?
Általában a zsűrik pontszámai között nem nagy az eltérés. Nyilván van némi szubjektív tényező benne, de szerintem összességében nem ezen múlik. Fontos tényező még a konyhai munka, amire szintén elég sok pont jár, itt a szempontok a tisztaság, szervezettség, összhang a versenyzők között stb. Inkább a csapatok egymáshoz viszonyított teljesítményén van a hangsúly, mint a zsűrik szájízén.
Címlapfotó: Valuska Gábor
Ha tetszett ez a cikk, nézd meg a legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon vagy a YouTube-on!
Még több izgalmas interjú itt:
- „Ennek az igazi, őszinte vidéki konyhának az alapjaira tanítottak meg” – interjú Barna Ádámmal, az esztergomi Bistro42 séfjével
- „Szerintem a római lesz az új nápolyi pizza” – az Anyukám mondta egyik alapítója, Dudás Szabolcs mesélt nekünk
- Két Michelin-csillag után metamorfózis: az új Onyx terveiről mesélt nekünk Fekete Marcell stratégiai igazgató
