Az előző cikkben említett három gasztronómiai fogalom közül kettő viszonylag új - a fast food és a junk food a XX. század második felének a termékei, a street food azonban, akárcsak az utcán evés fogalma az ókori Rómába nyúlik vissza. Akárcsak manapság, az utcán árult étel a történelem folyamán mindig olcsóbb volt, mint az otthon előállított. Bár ma már a rendszeres házon kívül étkezést anyagilag csak kevesen engedhetik meg maguknak, régen az otthon előállított étel jóval drágább volt.
Az ókori birodalmak nagyvárosaiban a konyha csak a módosabb házakban volt jellemző, így a házias ízeket csak a felsőbb rétegek engedhették meg maguknak - a szegényebbek akkor sem főzhettek volna, ha akarnak. A romantikusan ábrázolt családi vacsora, pláne a vasárnapi ebéd csak a XIX. században terjedt el a szélesebb néprétegek között, korábban ez is a gazdagok kiváltsága volt. A szegények dolgoztak, nemcsak a férfiak és a nők, a gyerekek is, sem idő, sem hely nem volt a közös családi étkezésre vagy a főzésre.
A mai étkezés alapjául szolgáló, XVIII. században elterjedt polgári étkezés előtt a szegények az utcán ettek, a gazdagok pedig külön apparátust tartottak fenn a főzésre, amelyek ritkán készültek 10-12 főnél kevesebbre. Rengeteg ma is népszerű étel őse a Római Birodalom utcáin született - a lapos erjesztetlen kenyér, amiből később pizza, pogácsa és a palacsinta is kialakult, street foodként kezdték a pályafutásukat jó pár száz évvel ezelőtt.
Hasonló volt a helyzet a többi kontinensen is - a mai Mexikó területén az aztékok és a maják a puliszkához hasonló, kukoricacsuhéba tekert kukoricamasszát, a tamalest árulták a piacokon és a köztereken, Ázsiában pedig, bár az utcai árusok főleg a szegényebb dolgozóknak főztek, módosabb urak is elküldték a szolgáikat egy-egy adag levesért vagy gőzölt batyuért. A polgárság XVIII. századi megerősödéséig az intézményesített, otthonon kívüli étkezés nem létezett a felsőbb rétegek számára - Európában legalábbis.
Ha valaki vagyonosnak számított, csak akkor evett az otthonán vagy vendégségen kívül, ha utazott - így a lakóhelyen kívüli étkezési lehetőségek elsősorban egyszerűek és szegényesek voltak, hiszen erre volt igény. Az első intézményesített étkező helyek, ahová a műveltebb, módosabb néprétegek férfi tagjai rendszeresen ellátogattak, a kávéházak voltak. Az ott kapható pékáruk és nagyobb mennyiségben elkészíthető készételek voltak az átmenet a street food és a mai éttermek között. A street food megmaradt akkor is, mikor már kifejezetten sikkesnek számított étterembe járni - de továbbra is a gyárterületeken, kikötőkben és bohém negyedekben működött a legtöbb.
A XIX. században a polgárság és a felette álló társadalmi rétegek szemében az utcai árustól való étel vásárlása kifejezetten derogáló volt, olyasmi, amit csak éhező művészek, lumpen elemek, és gyári munkások tettek volna. Míg lett egy ország, ahol tárt karokkal fogadták a dolgozni akaró, Európában nyomorgó munkásokat, és minden olyan "lumpen elemet" akire az Óvilág polgárai fanyalogva tekintettek. Amerika a lehetőségek hazája lett, ahol mindenki boldogan dolgozta magát agyon a korábbinál megszokott nyomorúságos életszínvonal emelésért. A világ minden tájáról érkező bevándorlók pillanatok alatt elindították aprócska üzleteiket, ahol árulni kezdték az otthonról hozott ételeket - olyanokat, amiket ismertek, és amiket könnyen lehetett az utcán is árulni. Az amerikai olvasztótégely etnikai sokszínűsége és munkamániája teret adott a street foodnak a továbbélésre.
És megteremtette a másik két fogalmat is. Az ötvenes éveket leszámítva ugyanis, mikor a háborúból haza- és magukhoz térő férfiak azon való kétségbeesésükben, hogy a munkahelyeiket elfoglaló asszonyok tartósan maradnak, megteremtették az otthon ülő és főzőcskéző nő rövid életű mítoszát, ebben az országban a konyhának és az otthon készült ételnek nincs nagy renoméja. Hogy ez jó, vagy sem, nem mi fogjuk eldönteni, de tény, hogy egy munkájában sikeres nő mindig nagyobb szó volt, mint egy kiváló házi pitét sütő. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy közröhej tárgya az amerikai konyha, de mindenki csodálja a gazdaságot.
Egy olyan országban, ahol a kemény munkának ugyanúgy történelmi hagyománya van, mint annak, hogy az étkezésnek nincs különösebb funkciója az éhség csillapításán kívül, az olcsó, kalóriadús, gyors ételeknek pillanatok alatt kultusza lett.
A harmincas évek végén - mikor Európában csak a nagyon gazdag emberek engedhették meg maguknak az autót, Amerikában egy egyszerű farmercsalád is - óriási újításnak számított az autós éttermek megjelenése. A vendégeknek ki sem kellett szállniuk az autóból, a pincérek kivitték nekik a megrendelt ételt - amelynek az asztal és étkészlet hiánya miatt kézzel fogyaszthatónak kellett lennie.
A nagyvárosok street food standjainak terméke - amely megfelelt a gyors, laktató, kalóriában gazdag elvárásnak - így avanzsált át fast foodá. A II. világháború után felnövő dühös generáció körében azonnal népszerűvé és nélkülözhetetlenné vált fast food eleinte nem volt annyira vészes, mint manapság. Az élelmiszeripar egyre nagyobb ütemű gépesítésével, a laboratóriumokban született új adalékokkal azonban jelentősen csökkent az előállítás, így az eladási ár is. A XX. század második felében megszületett a junk food, a piacot elöntötték a félkész, kész és mélyfagyasztott ételek, egyre olcsóbb áron.
Amerika húsz év alatt két ruhaméretet nőtt, a termékek pedig hamar bevették az egész világot. Az elmúlt pár évtized jó ízlés ellen elkövetett bűncselekedetei miatt megjelent a gasztroforradalom fogalma, jelenleg világszertetombol. Ettől függetlenül megint ott tartunk, mint kétszáz évvel ezelőtt - a jó minőségű alapanyagból készített egészséges étel elkészítése saját konyhában lassan csak a módosabb rétegek számára elérhető luxus - világszerte. A nagy cégek által előállított olcsó tömegételt, és a tengerek szennyezése, az erdők irtása és a termőföld csökkenése miatt egyre drágább természetes élelmiszereket fogyasztók között nő a szakadék - hogy a következő szakasznak mi lesz a neve, és ki nyeri az élelmiszer háborút, egyenlőre nem tudjuk.
