Annak, aki állandó háztartást vezet - értsd, nem csak akkor megy a konyhába, mikor kedve szottyan - sokszor igenis gondot okozhat a na most akkor mi legyen a vacsora. Félreértés ne essék, akkor sincs semmi gond, ha valaki csak ókor-ókor téved a tűzhely elé - csak ők kicsit nehezebben érzik át ezt a problémát. Fokozottan igaz ez, ha nem csak magunkra főzünk. Én például nyáron egy egész hétig képes vagyok lecsón élni - nem csak úgy mondom, próbáltam is - és hetekig ellennék például thai curry-n, de ha nem csak a magam örömére főzünk, akkor más szempontok is számításba jönnek. Ha pedig túl sok a faktor, aminek meg kell felelni, akkor egy idő után el is megy a kedvünk az egésztől. Akkor pedig jönnek az elrontott levesek, odakozmált húsok, ízetlen mártások.
A másik módszer, amivel jól lel lehet lohasztani a főzési kedvet, az az a tévhit, hogy hétvégén márpedig egész nap a konyhában kell állni. Merthogy, akkor különleges ebédet/vacsorát kell főzi. Csakhogy a különleges nem szinonimája az időigényesnek, és egy kis turpissággal egy egyszerű, nem túl költséges hétvégi ebéd alapanyagait is átalakíthatjuk valami mássá.
A minap vendéget vártam, és valahogy pont nem voltam főzős kedvemben. Nehezítette az ügyet, hogy a vendég csak és kizárólag csirkemellet eszik, a húshoz viszont általában ragaszkodik. Mivel az én ízlésemnek kissé száraz csirkemell nem tartozik a kedvenc alapanyagaim közé, érthető módon a főzést is halogatni kezdtem. Aztán mikor már muszáj volt nekiállnom, hirtelen beugrott a Wellington-bélszín, az angolok híres fogása, és kicsit - na jó, nagyon - lebutítva neki is álltam. A végén kevertem hozzá egy gyors kéksajt mártást, köretnek meg egyszerű zöldsalátát, és mindenki boldog volt. én, mert 40 perc alatt letudtam a "most nincs kedvem" főzést, és a vacsora még jól is nézett ki, és a vendégnek is nagyon ízlett. Sőt, azt is be kell valljam, a nem várt sikerélménytől két perc alatt eszembe jutott, hogy voltaképpen mennyire szeretek főzni.
Hozzászólások (0)
A hozzászólás íráshoz belépés szükséges!