Először is, tisztázzuk a nevet: a négyzet vagy kör alakú puha édességet nálunk elsősorban gofriként kínálják. Strandokon, fesztiválokon, egyes helyeken desszertként vagy reggelire, de be lehet szerezni boltokban is, előrecsomagolt változatban, kísérőként általában csokikrémet, karamellszószt és tejszínhabot tesznek rá, és ha őszinte akarok lenni, én soha nem voltam nagy rajongója, sőt. Mindig úgy éreztem, hogy ebben a cuccban az egyetlen jó dolog az, hogy meleg és édes, de a szivacsos állag és a túl sok, túl édes krém inkább elvette a kedvemet a dologtól.

Mikor először - és sajnos azóta is utoljára - Belgiumban jártam, akkor azért meg kellett kóstolnom egy ottani darabot, ami teljesen lenyűgözött. Sokkal inkább hasonlított egy rácsos, friss, meleg kelt tésztához, és csak formájában emlékeztetett a kókadt amerikai palacsintára hajazó otthoni gofrikra. Akkor meg is ideologizáltam, hogy a gofrit nem szeretem, a waffelt viszont imádom. Sajnos a gasztronómia még nem jutott el addig a fokig, hogy Dacota véleményét számításba vegye az ételek kategorizálásánál, így hát utána kellett néznem, hogy azon kívül, hogy az egyik szerintem jó, a másik meg nem, még milyen különbségek vannak waffelfronton. Kapaszkodjatok meg, semmi.

A két szó ugyanazt a tésztát jelenti, a kavarodás abból adódik, hogy az anyaország, Belgium, többnyelvű, ráadásul még dialektusok is vannak, így a kérdés pont olyan, mintha azt boncolgatnánk, hogy az olajban sült reszelt krumpli akkor most lepcsánka, cicege, tócsni vagy mackó. Az édesség bordázata a méhkasra emlékeztet, melynek franciául gaufre a neve, az ostya viszont, amiből kialakult, németül waffel. Belgium holland részén wafle, ami a franciában gaufre, az angolban pedig waffle, de amúgy semmi különbség nincs. Hogy nálunk miért pont a gofri ette be magát a köztudatba, arról kérdezzetek meg egy még nálam is okosabbat.

Maga az étel története kicsit kaotikus, mert az alapja már a 12. században is létezett Európa-szerte. Akkor még csak a liszt, tojás, tejtermék és méz alapot kombinálták, és sütötték két vaslap közé fogva, később került bele néhány olyan, a korban újnak számító egzotikus fűszer, mint a fahéj, a kardamom vagy a narancsvirág. Ezek a korai darabok erősen emlékeztettek arra, amit ma fagyitölcsérnek hívunk, sőt, a waffel tulajdonképpen közeli rokona az észak-német és belga speculatius nevű fűszeres karácsonyi keksznek. Korántsem belga találmányról van szó, az édesség a későbbi Németország területén pont annyira népszerű volt, mint a franciáknál vagy Svédországban. Az élesztőt viszont a belgák tették bele - a sör nagy szakértői lévén mégpedig sörélesztővel kezdték.

Hogy ma mégis belgaként tartjuk számon elsősorban, annak is megvan az oka persze. A XIX. század elején jelent meg az első olyan recept, amely brióstésztát ajánl waffelkészítéshez. Ez a recept aztán kiegészült azzal, hogy a megkelt tésztába sütés előtt lazán belenyomkodtak némi jégcukrot, amely sütés közben karamellizálódott, az egész csodálatos kreálmányt pedig a belga Liege városa tette híressé. A következő nagy lépés az 1958-as világkiállítás volt, ahol nemcsak a mi hortobágyi húsos palacsintánkat és a somlóit mutatták be, de egy Maurice Vermersch nevű belga szakács az amúgy már legalább száz éve létező, franciák körében nagyon népszerű, tojásfehérjével dúsított, pillekönnyű gofrival is előrukkolt, ami később aztán brüsszeli waffelként lett híres.

Ugyanezzel a típussal pár évvel később Amerikában is turnézott egyet, ahol a közönség azóta is imádja, és ötven éve konzekvensen belga waffelnak hívja ezt a Belgiumban brüsszeli néven ismert változatot. Gyanítom, ennek az ipari változata az, ami nekem olyan sokáig elvette a kedvemet a gofritól. Lényeg a lényeg, most hoztam nektek egy változatot - nem a levegős brüsszelit, hanem a liége-i tömöttebbet. Ha valami igazán mennyeit akartok reggelizni, garantálom, nem fogtok csalódni. Az eredeti recept jégcukrot tartalmaz, nekem a sima barna cukor is tökéletesen karamellizálódott, a pikáns fügelekvárral pedig egyszerűen mennyei volt. Hogy milyen kísérővel, és milyen néven tálaljátok, azt pedig rátok bízom!