Ha magamat kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy nagy lánggal égő vérbeli skorpió vagyok, aki hamar elveszti az érdeklődését. Ha nem kötnek le igazán, inkább keresek mást, ami újból beindítja a fantáziámat. (Nekem néha még egy helyben ülni is gondot okoz, nemhogy unatkozni…) Emellett még szókimondó és maximalista jelzőkkel illetném magamat, csakhogy tiszta legyen. Tinédzserként nem sok minden érdekelt a masszív lázadáson és állandó bulizáson kívül. Így kezdtem bele egyetembe, és hagytam ott már a végkimerülés határán, és így végeztem el nagy nehezen egy OKJ-s menedzserképzést.
Dolgoztam éveken keresztül felszolgáló, pultos és egy ideig üzletvezető pozikban is. A késdobálótól a luxy helyekig sokfelé megfordultam
Elvoltam mindenhol, sok tapasztalatot, barátokat szereztem. Viszont a meló részét leginkább kényszernek éreztem, és onnantól kezdve az egész halott ügy volt számomra. Nem tudok mit tenni, szenvedélyből élek és újulok meg. Kell a „passion”! Ez az életem minden egyes területére igaz, bár van egy dolog, ami megunhatatlanul foglalkoztat. Ez pedig nem más, mint a nagyfrekvenciás generátor átvitelű belsőfeszültségtől mentes amplitúdójú reaktoregység működése... na, jóóó vicceltem, nyilván a főzés-evésre gondoltam, minden féle és fajta formában.
Amióta az eszemet tudom, a kaja a mindenem, tök mindegy hol, mikor, kivel, és miért, csak lehessen enni.
Öt hónaposan, két foggal és csillapíthatatlan étvággyal már toltam a pörkölt-nokedlit, és amikor elfogyott a betevő, visítottam. Reggeli után az volt az első kérdésem, mi lesz az ebéd, na és vacsi?
A sütés-főzés iránti vonzalmam is olyan 8-10 évesen kezdett kialakulni, mikor égető vágyat éreztem a konyhakert legyepálására, hogy aztán a hátsóudvaron összetákolt kis konyhámban mindenfélét kotyvaszthassak belőlük. Kicsit idősebb koromban aztán beszabadultam a konyhába, és rendszeresen főztem, ha kellett, ha nem. Hosszú ideig csak hobbiként tekintettem rá, de ma már biztosan tudom, hogy a tűzhely közelében van a helyem. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az iskolapadban meg a tankonyhán eltöltött idő semmire sem garancia, főleg úgy, hogy egyes képzések minősége nagyon színvonaltalan, lehúzás és linkeskedés az egész. Itt jön egy kedves kis paradoxon, mivel mindezek ellenére elvégeztem egy cukrász szakképzést, és folyamatban van egy szakács képesítés megszerzése is, mivel ebben a csúnya világban számít az a rohadt papír, és akkor ehhez többet nem is fűznék hozzá. Szinte mindent önszorgalmból tanultam meg, gyakorlatban, könyvekből, kollégáktól és persze anyukámtól. Az étterembe járás pedig: első számú hobbim, és persze szuper tanulási opció is. Olvasok, utánajárok, kipróbálom, kísérletezem, kipróbálom újra, és így tovább - ezt nem tanítják meg a suliban. Mindig van hova fejlődni.
Olyan nincs, hogy te már mindent tudsz. Ennek a szakmának pont ez a szépsége: állandó kihívás jelent.
Ezidáig dolgoztam cukrászként és szakácsként is, szóval ki merem jelenteni, hogy a vendéglátás minden területén jártas vagyok. A cukrászathoz jobban húzok, pedig kicsit sem vagyok édesszájú, viszont a flow tökéletesen megvan sütögetés közben. Imádok hasraütésszerűen alkotni ragacsos, gejl nyalánkságokat, és a maszatos kezemet a kötényembe törölni - jobb esetben, ha van rajtam, ha nem, megteszi a nadrágom is. Egyszerre több dolgot csinálni, arcon pörögni, jóízűen felröhögni, hangosan káromkodni, komolytalannak lenni, a végeredményben gyönyörködni, és persze az emberek arcát figyelni evés közben. Ezért éri meg ezt csinálni.
Manapság fénykorát éli az egészséges életmódra való törekvés, már én is már jó ideje próbálok odafigyelni arra, mit eszem, persze az ésszerűség határain belül. Én például a kaja gondolatától is hízom, ezért mindig fogyózom, több - KEVESEBB sikerrel. Nem véletlenül a kevesebb szón van a hangsúly, mert a szénhidrátmegvonás néha bizony féktelen zabálási rohamokkal jár, főleg az én esetben, mivel hedonistának tartom magam.
Ennek ellenére mégis arra törekszem, hogy a végeredmény változatos, finom és minőségi alapanyagokból készüljön, és ezt meg is fogom mutatni nektek.
