Késői születésem okán már nem voltam úttörő, de azért a nyári táborokból nekem is kijutott. Szerencsés voltam, mert a Tiszta-tónál élő nagyszüleim általában megoldották azt az égető kérdést, hogy hová is tegyük a gyereket nyáron, de két alkalommal én is vendége voltam egy-egy hétre annak a klasszikus nyaraltatási formának, amelynek emlékeivel kábé körbe tudom írni az úttörősdit, bár nem kellett esküt tennünk, sem jelentenünk reggelente.

Ezen kívül minden évben mentem osztálykirándulásra, és nem tudom, azóta mennyit változott a helyzet, de még a rendszerváltás után tizenöt évvel is pont az a régi jó szocreál menüsor várt minket reggel, délben és este, ami bár kulináris élménynek egyáltalán nem nevezhető, mégis ébreszt bennem nosztalgiát bőven. Mert persze lehet szidni a virslis lével meglocsolt tarhonyát, a túl leveses töltött paprikákat és a lisztes rántástól ragacsos babfőzelékeket, de valahogy mégis felnőttünk, és az ízlésünk alakulása sem ettől függött. Amúgy is rettenetes evő voltam, így ez a pár hét nem rombolt sokat az étkezési szokásaimon, a szép emlékek viszont megmaradtak.

Mert például bármennyire is szeretem a Balatont, nem hiszem, hogy valaha még egyszer olyan eufórikus állapotba kerülök, hogy az utazás előtt három napig ne aludjak csak a tudattól, hogy mindjárt látom a nagy tavat. Nem tudom, mikor fogom magamat olyan bölcsnek érezni, mint mikor nyolc éves koromban Zs. barátnőmmel egyalföldi falu kukoricaföldjének szélénnyakig hálózsákba bugyolálva bámultuk a csillagokat, és az életről beszélgettünk hajnali három és négy között, mikor be voltunk osztva éjszakai ügyeletre. A maratont kéne lefutnom ahhoz, hogy annyira fáradt legyek, mint amikor ugyanebben a táborban le kellett tekernünk 12 kilométert biciklin, és csak egy frontot megjárt katona érthetné meg, mennyire dobogott a szívem számháború közben.

Nem is beszélve életem utolsó nyári táboráról 13 éves koromban a Balatonon, ahol egy egész délután át gyakoroltam, hogyan kell "lassúzni", mert nagyon reméltem, és ugyanannyira féltem tőle, hogy a székesfehérvári srác, akivel minden nap ugrattuk egymást, felkér táncolni. Úgy emlékszem rá, hogy kiköpött Humphrey Bogart volt, de mivel egy 13 éves kisfiúról beszélünk, az emlékeim valószínűleg csalnak. Akárcsak a tábori élelmezést illetően, mert nem emlékszem semmi borzasztóra, holott táboronként legalább egyszer kaptunk uzsonnára húskrémes kenyeret, ami löncshúsból és margarinból volt kikeverve, és ma már biztosan nem mennék a két méteres körzetébe sem.

De így, felnőtt fejjel a nyári táborok ezekkel a gasztronómiailag erősen alul teljesítő fogásokkal együtt is nagyon tudnak hiányozni, az előbb felsorolt okok miatt. Mivel az időt visszaforgatni nem tudom, a hiányt néha egy-egy tábori étel elkészítésével pótolnám, ha közben nem nőttem volna finnyás felnőtté, aki ha teheti, nem eszik virslit, és akinek jelenlegi lakóhelyén esélye sincs egy vízitúrás bográcsos babfőzelék reprodukálására. De sebaj, az emlékek ébresztgetésére nemcsak egy ugyanolyan, hanem egy jellegében hasonló, modernizált változat megfőzése is segít.

A sült paprika krémleves quinoával behunyt szemmel kifejezetten hasonlít a töltött paprikára, még akkor is, ha tíz éves táborlakó énemnek fogalma sem volt, mi az az avokádó. A gyöngykuszkuszos padlizsán is erősen emlékeztet a tarhonyára, a virsli meg pont nem hiányzik belőle. A paradicsomos-rozmaringos babot pedig bizony isten el lehet készíteni a legmostohább sátortáboros körülmények között is! Úgyhogy, ha ti is szívesen visszamennétek Zánkára vagy akármelyik nyári táborba, nosza, itt az ideje a nosztalgiafőzésnek. Hogy a hagyományosnak vagy az újhullámosnak, az lényegében teljesen mindegy.