Életem első komoly balhéja a nagymamámmal a csöröge miatt történt. Egy hideg téli napon fánkot ígért uzsonnára – én egész nap készültem lélekben, és egész mást kaptam.

{ GALÉRIA = title:Cs%C3%B6r%C3%B6gef%C3%A1nk%20l%C3%A9p%C3%A9sr%C5%91l%20l%C3%A9p%C3%A9sre, 1,2,3,4,5,6,7,8 }

Előre elképzeltem, hogyan tömöm majd édes baracklekvárral a pufi szalagos fánkokat. Így aztán mikor a délutáni szunya után lapos, cakkos szélű, porcukros csörögét kaptam, összevontam a szemöldökömet, és nem voltam hajlandó megkóstolni sem az ismeretlen édességet.

Csöröge, Te Drága!

Hogy milyen rosszul tettem, arra csak évekkel később jöttem rá, mikor – elfeledve az engem ért sérelmeket – először haraptam bele a porhanyós, ezer darabra omló forgácsfánkba. Őcsörögesége egyébként Erdélyből származik, de a 19. századtól kezdve mindenhol kedvelt csemege volt farsangkor és lakodalomkor. Ünnepi jellegét nem hozzávalóinak drága mivolta, hanem a sütéséhez használt zsír határozta meg. A fánk sütéséhez ugyanis tetemes mennyiségű zsírra volt szükség – amit az egyszerű ember csak lakodalomkor, illetve farsangkor engedhetett meg magának – mikor a disznóvágások friss eredménye óriási bödönökben pompázott a kamrában.

Ahány ház, annyi....

Rengeteg módon készítik, van, aki egész tojásból, van, aki csak sárgájából, egyes tájakon tesznek bele tejfölt, megint máshol fahéjat. Van, ahol „csomózzák”, máshol csak rombuszokra vágják. Hogy hogyan készítjük, annak csak emlékeink, és fantáziánk szabhat határt, én most egy egyszerű, gyors verziót mutatok be nektek. Egy a lényeg: az igazi, finom csöröge, miután frissen halomba szedtük és porcukorral megszórtuk, valóban csörgő hangot ad!

A csörögefánk receptjét itt találod >>

A rovat korábbi cikkeit itt találod >>