Így lett a gyerekkoromban elrontott zabkekszből tuti nyárvégi desszert

Amikor az ember ifjonti lelkesedése és energiái találkoznak a cukrászat precíz és odafigyelést igénylő tudományával, általában nem sül ki semmi jó a dologból – néhány esetet kivéve. Én most egy ilyen esetről számolnék be, de hogy ne legyen túl unalmas az elbeszélés, hoztam egy kiváló nyárzáró receptet is: ha másért nem, ezért mindenképp érdemes lesz maradni.

Az egészet talán azzal érdemes kezdeni, hogy engem már gyerekkoromban is magával ragadott a konyha világa: azon túl, hogy a nagymamánál lestem a különböző (borzasztóan hangalámondott) TV Paprikás műsorokat, valamint lapozgattam a Lajos-Hemző kiadványok fényes, hullámos lapjait, viszonylag hamar belekóstoltam az érdemi sütés-főzésbe is. Persze ekkor még sok minden hiányzott belőlem, ami elengedhetetlen a sikeres konyhai alkotáshoz, mondhatjuk úgy is, hogy inkább lelkes voltam, mint tehetséges.

Kekszalapanyagok, középen a bajkeverő cukorsziruppal

Ennek a lelkesedésnek többek között olyan végtermékei voltak, mint egy papírvékony, összeesett piskóta, egy keletlen (bár gyönyörűen megfont), gumis kalács, és az alant következő zabkeksz, ami ugyan soha nem érkezett el a kekszstádiumba, mégis boldogító, nyárvégi desszertként végezte az asztalunkon.

Persze ezen a ponton mondhatnám el, hogy milyen sokat tanultam a korai hibáimból, és hogy mindegyik hozzátett ahhoz a házi cukrász/szakácstudományhoz, amit ma birtoklok.

Ezen a ponton még nem sejtettem semmit

De ennél sokkal igazabb és őszintébb kijelentés lesz a részemről, ha egyszerűen csak bevallom, hogy rendszeresen nem olvastam át alaposan a receptek leírásait...és néha-néha még ma is kerülök forró helyzetekbe emiatt – szerencsére már jóval kevesebbszer.

Az ominózus zabkekszkudarc éppenséggel egyike volt azoknak a baleseteknek, amelyeket végül happy end zárt, azonban odáig el is kellett jutni: a süteménysütés alatt több olyan pont is volt, ahol már nagy léptekkel megindultam volna a szemetes felé, és innen is mindig csak a kíváncsiság, némi szülői biztatás és a „ételtnemdobunkki” belém kalapált elve hívott vissza.

A kudarc első jelei: málló kekszek a tepsin

A recept maga egy kedves, gyermekeknek szánt szakácskönyvből származott: a svéd Sven Nordqvist Pettson és Findusz-sorozatának gasztrokiadványa volt ez (Mit főz ki Pettson és Findusz?), amelynek segítségével a lelkes (bár kevésbé tehetséges) ifjoncok különböző svéd ínyencségeket készíthettek el.

A testvéreimmel rajongtunk a kedves történetekért, és annál inkább az olyan édességekért, mint az áfonyás sütemény, palacsintatorta, fahéjas csiga vagy az egyszerű zabkeksz.

Ez utóbbit többször is készítettük, nekem leginkább az az alkalom maradt meg élénken az emlékezetemben, amikor először álltam neki sajátkezűleg megsütni a süteményt. Ezt a próbálkozást leginkább az tette emlékezetessé, hogy a végén nem ettünk egy darab kekszet sem...helyette valami egészen mással laktunk jól.

A baleset végterméke: ropogós-puha morzsa

A keksz maga egyáltalán nem ördöngösség (mindent összekeverős, 10 percig sütős, azonnal elfogyasztós fajta), nekem valahogy mégis sikerült fogást találnom rajta. Balfogást, mármint. Ugyanis a hozzávalók listáján szerepel a cukorszirup, amit mindig házilag készítettünk el, általában nagyobb mennyiségben.

Ezzel nem is lett volna probléma, ha csak annyit tettem volna a tésztába, amennyit a recept írt: vagyis 4 evőkanálnyit. Ellenben én belezúdítottam, mind a 100 milliliter szirupot, amitől mondhatni, megváltozott a kekszmassza konzisztenciája.

Szépen tálalt baklövés, receptért kattints a képre!

Persze erre már csak akkor ébredtem rá, amikor kivettem a tepsit a sütőből, és az aranybarna, ropogós szélű, puha belsejű, kerekded sütemények helyett egy tengernyi zabmorzsával néztem farkasszemet.

A bennem kibontakozó ifjú „cukrász” büszkesége itt nagyjából hasonló állapotban volt, mint a tepsin folydogáló kekszek, ezért egy darabig nem is akartam semmit kezdeni a kudarcsüteménnyel. A happy endhez némi szülői „mindenmenthető” gondolkodásra volt szükség, amelynek eredménye az lett, hogy az (amúgy elég ízes, egyszerre puha és mégis ropogós) zabmorzsát őszibarackkal és vaníliafagylalttal fogyasztottuk el.

Az elfuserált zabkeksz(mentő desszert) receptjéért kattints a képre!

Az eset amúgy csak nemrég jutott ismét eszembe, és csak azért tartottam elmesélésre méltónak, mert jómagam is sokat merítettem belőle, amikor később a konyhában munkálkodtam. Remélem más is leszűr majd belőle némi bíztató tanulságot kudarcokról, kreativitásról vagy amiről csak akar.

Az elfuserált zabkeksz(mentő desszert) teljes receptjét itt találod, mentsd el kedvenceid közé, vagy küldd tovább valakinek, aki szerinted szívesen elkészítené!

Fotók és recept: Lakos Benedek

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!


Ezeknek a recepteknek is adj egy esélyt:

Címlapról ajánljuk