A [leghagyományosabb értelemben vett] húsleves valószínűleg mindenki számára – ha csak nem vegetáriánus az illető – valamilyen különösen intim dolgot jelent. A húsleves közhelyesen magyar (még ha nem is az) és a húsleves közhelyesen meghitt (még ha nem is az). Egy klasszikus vasárnapi ebéd családi körben nincs meg húsleves nélkül, a ritkán és régen látogatott nagy- és dédszülőknél is ez kell, hogy az asztalra kerüljön. Tudom, hogy nincs így, de hát a zsáner. Valószínűleg mindenkinek van kedvenc húslevese, amit többnyire olyasvalaki készít, akivel tényleg közeli a kapcsolatunk. Mert ugye lehet jó pacalt enni házon kívül, a csülköt is készítik nagymamákat meghazudtoló minőségben büfék és kifőzdék. De a húsleves más; noha nyilván szolgálnak fel remek példányokat némely éttermek is, de az igazi, az autentikus az az otthoni húsleves. Talán csak a töltött káposzta kerülhet egy lapra vele a családi legendáriumokban.
Pedig a húsleves készítése tényleg nem egy holdraszállás, nem igényel sem előképzettséget, sem nagy konyhai rutint, és különösebb kézügyességet sem. Talán csak némi türelmet és sok időt. De a levesek általában nem sértődékeny fajták, jól elvannak a tűzzel kettesben, nem ragaszkodnak a társaságunkhoz, amíg készre fővik magukat.
Nálunk a nagymamák voltak a legyőzhetetlen húslevesfőzők, és meg kell hagyni, ahogy menthetetlenül nő az időbeli távolság az apai nagyanyám készítette utolsó húsleves (egy csodás galambleves volt) és a jelen közt, úgy lesz egyre jobb és utánozhatatlanabb és utolérhetetlenebb és a tökéletesnél is tökéletesebb. Az élők (és magamat is ideszámolom) számára pedig a legnagyobb dicséret, ha megidézhetik e klasszikus teljesítményeket, ha egy mondatban szerepelhetnek magukkal a legendákkal, urambocsá’ valakinek eszébe juttathatják főztükkel a meghaladhatatlan nagy elődöket.
Azért kezdtem ilyen messziről a mondandómat, hogy világossá tegyem, nem venném soha a bátorságot, hogy családi receptekkel, hangulatokkal és életérzésekkel kerüljek összetűzésbe azzal, hogy részletesen elmondom, milyen szerintem az ideális húsleves. A közös nevezőt kerestem, egy majd’ mindenki szájából érvényes mondatot: a jó húsleves úgy készül, ahogy a mama készíti.
És persze nem is elsősorban az ideális húslevesről akarok írni. Hanem arról a felkavaró receptről, amelyet Misztótfalusi Kis Miklós szakácskönyvében találtam. Amelyet egyszerűen magyar lévnek nevez. Vagy ő, vagy az általa feldolgozott Csíksomlyón készült kézirat. Igazából mindegy is, hogy ki. A lényeg, hogy valaki mélyen a régiségben a magyar módra készített levest ilyennek látta (modern átiratban):
Magyar lév
A tyúkot megtisztogatván egészen tedd fel, forrald fel, abárold meg, annak utána spékeld meg egész szegfűvel, szép aprón meghasogatott fahajjal. Megint tedd fel a fazékba, a maga levét szűrd reá, hasogatott petrezselyem gyökeret melléje, eleven borsot, főzd meg jól. Mikor megfő, bors, gyömbér; csak úgy egészen add fel egynéhány szeletecskére, a megfőtt petrezselymet szépen felyül rakd reá; és vidd az asztalra.
Hát úgy tűnik, sokat változott a világ. A mai magyar konyha húsételek kapcsán meglehetős unalommal szeret fűszerezni. A sültek esetében még csak-csak, de a főtt húsok csak jó textúrájú fehérjeszőnyegek a mártások alatt.
És tényleg sokat változott a világ, ha szegfűszeg, vagy fahéj kerül bármilyen húsféleségre, hajlamosak vagyunk valami modern világkonyhai hatásra gyanakodni, valami keletiesre, és nemigen merül fel bennünk, hogy viszonylag régi magyar receptek előszeretettel használták ezeket a fűszereket süteményeken kívül is, mielőtt túlnyerte volna magát a bors és persze a paprika.
Meglepő, hogy a recept két turnusban készíti a leves lényegét kitevő húst, nem az egyfázisú lassan főzést (esetleg lassan főzést, lehabozást) írja elő. Furcsa az is, hogy e húslevesféleség nem használ répát, csak petrezselyemgyökeret. A hús második főzési fázisában pedig a tűzdelés egészen egyszerűen elképesztőnek hat, s konzervatívabb ízlésűek számára nyilván egyenesen bizarr.
A gyömbér talán annyira nem meglepő, amióta könnyen hozzá lehet jutni frisshez, az én húslevesemben legyen az régi magyar, vagy csak magyar, mindig fő egy kis darabka és nem éreztem magam úttörőnek tőle.
Ami a szóban forgó receptet illeti, legutóbb – egyszerűen azért, mert nem sikerült tyúkot vagy kakast beszerezni – sertéscombból készítettem. Férfiökölnyi formás sertésdarabokat spárgával megkötöztem, hogy ne nagyon deformálódjanak – meg lehet róla győzni, hogy ez felesleges flikkflakk – aztán úgy tettem velük, mintha tyúkok lennének, követtem a receptet: előabáltam őket, majd alaposan megtűzdeltem fahéjjal és szegfűszeggel. Rászűrtem a főzőlevét, aztán csaltam egy kicsit, mert répát is tettem a második főzési ciklushoz (kisgyermekes szülő minden alkalmat megragad, hogy zöldséget juttasson a gyerekekbe, és a répa sokkal nyerőbb, mint a gyökér), kapott borsot, gyömbért, nagyon lassú tüzet és hosszú türelmes magányt.
Az eredmény pedig megdöbbentő. De nem azért, mert a végeredmény ízvilága szokatlan volna. Épp ellenkezőleg, egyáltalán nem az. Önmagában semmilyen ismeretlen aroma nincs benne. Inkább az a magától értetődő természetesség lepi meg a kóstolót, melyet a szokatlanság és bizarrság helyett tapasztal.
Ez a leves egyszerűen egyben van. Érezhetően megkomponálták és olyan leheletfinoman, hogy azt az érzetet kelti, mintha mindig is lett volna, nem ki, hanem rá kellett találni.
Nyilván nem versenyezhet a megszokott klasszikussal, nyilván nem is akar, annyira szerényen lappangott e régi kötetben hosszú évszázadokon át.
Azért azt még hozzá kell tenni, hogy tyúkkal az igazi. Esetleg kakassal. Vagy gyöngytyúkkal. Vagy fácánnal. Vagy galambbal. Vagy ezekkel együtt. Ahogy az a húsleveseknél lenni szokott.
