Korábban már próbálkoztam ezzel a fánkkal, Alsószopori Nagy Ferencné Dunántúli szakácskönyvében ugyanis így szerepel a recept (kénytelen vagyok idézni, annyira megkapó):

„2 deci forralt tejet 7 deka vajjal, 3 deka cukorral összefőzünk és annyi liszthez keverjük, hogy tömött tésztát adjon. Kissé megszáritjuk hogy a tészta leváljék, kihagyjuk hülni, 1 egész 6 tojásszékkel lekeverjük, kis csomókat formálunk belöle és forró zsirban kisütve, vaniliás krémmel szervirozzuk. Reszelt csokoládéba is teperhetjük.”

A reszelt csokoládéba teperés ötlete annyira megtetszett anno, hogy annak ellenére is kísérleteztem a recepttel, hogy abban nem szerepel a liszt mennyisége. Például. Ehhez mérten szörnyű is lett a végeredmény, még a csokiba teperés sem segített rajta.

De most újra rászántam magam, ezúttal az Ínyesmester receptjét használva, ahol minden hozzávalóhoz tartozik mennyiség is, ami bizonyos esetekben nagy segítség tud lenni. Iszonyú jó lett a kitolófánk, ropogós, nem szívta meg magát a zsírral. Bár esztétikailag nem éppen a levonzóbb desszert, amit valaha láttam, vagy hogy jóval kisebbet mondjak, ami valaha kikerült a kezeim közül, az ízén ez nem változtat semmit. Mivel ez egy nagyon lágy tészta, teljesen fölösleges volt a csillag alakú fejet használnom a habzsákon, sülés közben úgyis kilapultak a fánkok, de szerintem ez nem is állt olyan rosszul nekik.

A másik nagy előnye, hogy egészen gyorsan összedobható, a sütéssel együtt fél óra alatt megvan, és csupán a legalapvetőbb hozzávalókat igényli, mint tej, liszt, tojás. És nagyjából tényleg ennyi. Tehát ha éppen arra sem érzünk elég erőt magunkban, hogy a boltig elvánszorogjunk, ez a finomság akkor is kisegíthet minket az édesség utáni leküzdhetetlen vágyból.