Első nap: napfényes völgyek, szikrázó tenger (Vipava-völgy, Portoroz)
A Vipava-völgy Szlovénia egyik leghíresebb borvidéke, ahol 8 őshonos szőlőfajtán kívül rengeteg más igen finom bort készítenek megannyi kisebb-nagyobb borászatban. A medence zártsága miatt kifejezetten kedvező hely a bortermelésre, ez a terület már nem a kontinentális, hanem a mediterrán éghajlat előnyeit élvezi. Vipava település ennek a térségnek a központja, ahol többek között egy borászati iskola is helyet kap.
Itt volt szerencsénk megkóstolni Szlovénia és a Vipava-völgy néhány tradicionális fogását, igazán különleges borok kíséretében. A megkóstolt fogásokat az egyszerű, mondhatni paraszti konyha fogja össze, ezekből a hagyományokból merít bőven a Faladur étterem és borbár.
Szlovénul a faladur a borospince előtti kis helységet jelenti, ennek szimbolikája (az igazán jó borokhoz vezető előszoba) igen találó volt így az első nap első állomásán.
Lehetőségem volt segédkezni a helyi specialitás, a frtalja elkészítésében is, ami tulajdonképpen egyfajta omlett, de mégsem teljesen az. A jól ismert tojásételtől az különbözteti meg, hogy a külön felvert tojásokhoz lisztet (és a Faladur konyháján egy kevés zsemlemorzsát is) adnak, valamint különböző vadon termő fűszernövényekkel keverik el. A workshopon citromfüvet és az étterem feletti meredek lépcsősoron szedett vad kaprot tettünk a frtaljába, ami egészen különleges, aromás ízt adott neki. Sosem kóstoltam még korábban sem vad kaprot, sem citromfüvet sós ételben, és maga az elkészült fogás is teljesen új volt számomra. Ez az étel nagyon jól bemutatja a vidéki konyha leleményességét, ugyanis a tulajdonos elmondása szerint a szegényebb, ínségesebb időkben a természetben is megtalálható alapanyagokkal dúsították a tojásos fogást. Tulajdonképpen bármilyen leveles zölddel, de szalonnával vagy sonkával is gazdagíthatjuk.
Kóstoltunk még krumpliból, babból és fermentált tarlórépából főzött, tartalmas jotát is, ami vezetőnk elmondása szerint közkedvelt téli melegítő étel, kifejezetten a szlovén sípályák fagyoskodásai után. Desszertként almás-diós-ricottás krémmel töltött struklit kóstolhattam, ami egy gőzölt vagy sütött tésztaféle, és a diós, fahéjas, mézes ízek miatt engem leginkább egy bejglire emlékeztetett.
A Faladur étterem egy fantasztikus példája annak az elmúlt időben egyre népszerűbb gasztronómiai vonalnak, amely tradicionális, szerény, nemzeti fogásokat helyez a vendég elé, helyi alapanyagokból, helyi tudással készítve. Mindez pedig egy sikkes, elegáns, modern térben történik, páratlanul válogatott helyi borok kíséretében.
Egy egészen más világ és más élmény fogadott az ország déli részén, a tengerparti Portorozban. Itt erősen érezni a szomszédos országok jelenlétét, és nem csak azért, mert egészen konkrétan karnyújtásnyira vannak. Az itteni konyha bőven merít ihletet mind a horvát, mind az olasz ízekből, és ezen csodálatos vonalak mentén rajzolódik ki a tengerparti Szlovénia ételfelhozatala.
A LifeClass hotellánc egyik impozáns épületében kap helyet az Istrian Bistro&Tapas Bar, ahol a spanyol falatkák elképzelése egy ízes, mediterrán csavart kap. Helyi kedvencek, mint a szarvasgomba, a polip, a kecskesajt adják az alapját megannyi mesteri fogásnak, ezen a ponton találkozik Szlovénia konyhájának múltja és jövője.
A nyitott konyha ablakán keresztül bámészkodva vártam az egymás után sorakozó finom falatokat, az egyszerű kecskesajt-szardella-olíva kezdéstől a szarvasgombás házi ’fuzi’ tésztán á, egészen a töltött tengeri sügér befejezésig.
Második nap: középkori városok, családi borászatok (Goriska Brda, Smartno, GredicÖ)
A második napon bevettük magunkat a Vipava-völgy távolabbik végén található, szintén a borairól elhíresült Goriska Brda lankái közé, ahol megannyi kisebb-nagyobb családi borászat kínálja friss borait és helyi csemegéit.
Az első állomásunk a Benedetic borászatnál volt, ahol végigkóstoltuk a térségre jellemző, friss és mondhatni utánozhatatlan fajtákat. Az egyik legismertebb bor ezen a környéken a rebula, ezen kívül szerencsénk volt még a tulajdonos, Klemen által megálmodott cuvée-t is megkóstolni, mindezt természetesen házi sonkák, sajtok, és a saját készítésű, aranyló olívaolajba mártogatott friss kenyér kíséretében.
A középkori Smartno kedves kis utcáin tett séta után következett az ebéd egy újabb helyi, családi borászatban, ahol megtapasztalhattuk a családi vállalkozások erejét és innovációját. A Buzinel borászathoz tartozó étterem nemsokára ünnepli majd 30-ik születésnapját, azonban a borkészítés ennél sokkal hosszabb, ötgenerációs múltra tekint vissza. És ha ez nem lenne elég, a legfiatalabb generáció, a három fiú, saját vállalkozásba kezdett, aminek megtestesülése a Wine Brothers borbár, rögtön a családi étterem és borászat mellett.
Itt mindig friss halételek várják a vendégeket, ami talán elsőre furcsának tűnhet, hiszen a hegyek közötti, szőlészetekkel teletűzdelt térség viszonylag távol esik a tengerparttól. Legalábbis hangulatban. A fiúk édesapja ugyanis minden második nap leutazik a tengerhez, hogy ott a helyi halászoktól beszerezze az éppen legfrissebb alapanyagokat.
Éppen ezért, ahogy a srácok egyike említette, nincsen mindig biztos menü, hiszen inkább arra utaznak, hogy a lehető legfrissebb étel kerüljön az asztalra, a lehető legjobb minőségben.
Számunkra egy lenyűgöző tengeri tálat készítettek össze osztrigával, különböző garnélákkal és sügértatárral. A második fogás garnélás-spárgás házi gnocchi volt, az étkezést pedig a pince egyik különlegességével, fehér habzóborral kísértük. A családi vállalkozásoknak egy nagyon érdekes, előre néző modellje ez, ahol a tradíció mellett a fiatalok már a saját ötleteiket is megvalósíthatják, mindezt természetesen minőségi szinten.
Mivel borvidéken jártunk, nyilván nem állhattunk meg csak egy borászatnál, így az utunk következő állomása a nemzetközileg elismert Movia pince volt. Természetesen itt is családi vállalkozásról van szó, minket látogatásunkkor a szívélyes anya-lány-fiú trió fogadott, akik dolce vita életszemléletükkel, tudásukkal és innovatív gondolkodásmódjukkal teljesen lenyűgöztek minket. Habzóboruk, a puro nem elég, hogy istenien friss, de a felszolgálása egy, az édesapa által kigondolt szerkezettel történik. Mivel a borban lévő üledéket nem távolítják el az üvegből, hanem hagyják azzal együtt érlelődni, valahogy meg kell ettől szabadulni a dugó kilövése előtt. Ezért a feje tetejére állított palackot egy speciális nyitóval, víz alatt kell kibontani, ami nem mindennapi látványt nyújt.
A vacsoránkat a Michelin-tányérral jutalmazott Gredic-kastély éttermében költöttük. Ez az étterem csak egyike azoknak a magas gasztronómiát képviselő helyeknek, amelyek egyre inkább ismertté válnak szerte Szlovéniában. A kis ország gasztronómiája tényleg felhelyezi magát az evés világtérképére, és mindezt joggal teszi. A Gredic éttermében megkóstolhattunk mindent, ami egyben képviseli a nemzet kedvenceit (visszatért a már megismert frtalja, és a tenger aromáiból is kaptunk egy keveset a különböző halas fogásokon keresztül) és ezeken túl a fine dining világát is. A kifogástalan vacsora tett pontot ennek a kifogástalan napnak a végére, amit a szlovén borászat fellegvárában tölthettünk el.
Harmadik nap: ködös hegyek, édes kisvárosok (Radovljica, Bled)
A Júliai-Alpok impozáns hegyei alá értünk, ahol ismét teljesen más táj, más ízek és más városok vártak ránk. Itt jobban érezhető a szomszédos Ausztria hatása mind az alapanyagokban, mind az ételekben.
Első állomásunk az évente megrendezett csokoládéfesztiváljáról elhíresült Radovljica volt, ahol az egyik leghíresebb, családi vállalkozásként működő édességműhelyben megkóstolhattuk az általuk készített nyertes bonbont. Ez nagyon érdekes kombinációval, narancsos, karamellás ízekkel és ropogós hajdinadarabkákkal csábított el minket.
Egy kellemes séta után ebédünket az Uros Stefelin mesterséf vezette Hisa Linhart étteremben fogyasztottuk el. A séf célja, hogy a térség elfeledett alapanyagait és ételeit újra divatba hozza, ezért a tradicionális fogásokat mindig egy enyhe csavarral teszi a vendégek elé. Igazán különleges élményt okozott a „gorenjskai reggeli” névre hallgató bevezető fogás, ami a séf személyes emlékeiből született. Krémes polenta, lágy tojássárgája és izgalmas burgonyahab került egymásra, így egy tényleg utánozhatatlan egységet hozva létre a tányéron.
Szintén kiemelendő még a sajtos Bandeljc pite, ami egy isteni, krémes-édeskés póréhagymaszószban érkezett, meglepő és gazdag tejfölfagylalt kíséretében. A séf elárulta nekünk, hogy ez az étel a legelső szlovén szakácskönyvből származik. Az étterem önmagában is lenyűgöző, mivel egy 16. századi, gótikus stílusú lakóházban található, amelynek belső terei egyes helyeken még az eredeti lépcsőket és más építészeti elemeket tartalmazzák.
A felszolgálásnál használt tányérok némelyike egy helyi keramikusműhelyből származik, ahol fogyatékkal élő emberek készítik az egyedi mintájú edényeket.
A festői Bledbe érkezve a modernitás került előtérbe, amikor a Rose Hotel elegáns éttermében elfogyasztottuk utolsó szlovén vacsoránkat. Az elképesztően harmonizáló ízek az előételben (alma, zeller, tőkehal) és a főfogásban (tengeri sügér, spárga, karfiol, birsalma) megmutatták a szlovén gasztronómiának azt az oldalát, ami egyre nagyobb és nagyobb nevet szerez magának a világban.
Negyedik nap: modern város, lángoló steakek (Celje)
Utolsó állomásunk a Szlovénia északabbi részén, a főváros felett elhelyezkedő Celje volt. A település nagyon gazdag történelemmel rendelkezik, már az ókori rómaiak is sátrat vertek itt, amiről a városközpontban feltárt mozaikok is árulkodnak. A város azóta folyamatosan fejlődik, napjainkra pedig igazi modern helységgé nőtte ki magát.
Az ország ezen részén – mivel a tenger már viszonylag távolabb van – inkább a hús kerül előtérbe a gasztronómiában.
És nem is akármilyen hús: a Stari Pisker étteremben vaskos steakek és szaftos hamburgerek várnak a húsimádókra. Az impozáns szeletek között találhatunk szlovéniai, argentin, japán és amerikai marhát is. A hangulatos étterem nagyon népszerű mind a helyi, mind a nemzetközi vendégek körében, és ahogy a tulajdonos említette, sokan kifejezetten miattuk látogatnak el a városba. És ez érthető is: a lehető legmagasabb minőségű hústermékek kerülnek az asztalra (a tulaj például majdnem minden évben személyesen látogat el Debrecenbe, hogy a mangalicazsírt beszerezze), a konyhában ötvözik az amerikai klasszikus technikákat a saját találmányaikkal. Ilyen például a whiskey-vel készített gyümölcsös ízű szósz, ami a legnépszerűbb fogás, a baby back ribs ízesítésére szolgál, a brandy-vel flambírozott tomahawk steak, ami az asztalon sül tökéletesre egy forró kövön, vagy az alaszkai lazacfilé, ami cédrusdeszkán készül, forrón füstölve, majd grillezve.
Mivel nem eszem húst, csak halat, én ebből az utóbbi fogásból kaptam egy igen méretes szeletet, ami egyáltalán nem volt túl zsíros, ellenben tökéletesen omlós állagú, és épp kellemes mértékben füstös ízű halnak bizonyult. Persze az asztalon lángoló steakszelet látványa még egy megrögzött vegetáriánust is képes volt teljesen lenyűgözni.
Budapestre érve el sem akartam hinni, hogy mindössze négy napig voltam távol, és ezeket a napokat csak egyetlen kis országban töltöttem. Valahogy úgy tűnt, mintha hosszú heteken át utaztam volna, megannyi határon keresztül a völgyekből a hegyekbe, a városokból a tengerpartra, a ködös erdőkből a napfényes, mediterrán vidékekre. De nem, egész egyszerűen csak Szlovéniában jártam.
Köszönöm az út megszervezését és a fantasztikus élményt a Best Press Story-nak.
Címlapkép és fotók: Lakos Benedek
