A puncsnak sokféle elkészítési módja ismert. Én csupán a 20. század eleji Ínyesmester szakácskönyvét lapozgatva is 9, teljesen különböző receptet találtam. Van köztük tojásos, pezsgős, hideg, narancsos és konyakos is. Az Égetett angol puncs névre hallgató az egyik legegyszerűbb, talán alapvetőnek tekinthető leírást tartalmazza. Cukrot kell karamellizálni hozzá citromhéjjal, majd rummal, vörösborral és vízzel felöntve azonnal, vagy kihűtve fogyasztani.

Az első igazán hideg, téli napokon, így november végén is jól tud jönni ez az ital. Persze, ha már a pelyhes hóesést kémlelhetjük vele az ablakból, valószínűleg még nagyobbat domborít. De ami engem igazán meggyőzött arról, hogy a puncsivásnak helye van a teremtésben, az az, hogy a Büszkeség és balítéletben is többször előforduló szereplőről van szó. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye a 6 részes BBC-feldolgozás vasárnap délutánonkénti folytatólagos megtekintése videókazettáról az anyukámmal. A család férfitagjai ilyenkor jó messzire elkerültek minket és a tévét is, valamiért a másik nem képviselői 5 percnél tovább nem viselik a dagályos mondatokat és a nők férjfogási taktikáinak kivesézését. Sajnos már több éve, hogy utoljára végignéztem a sorozatot, de még mindig kívülről tudom az összes párbeszédet, így magát a regényt is, lévén, meglehetősen szöveghű feldolgozásról van szó.

Imádtam a ruhákat, a frizurákat, a táncokat, Mr. Bennet somolygását, Mrs. Bennet sivalkodását, Jane bambaságát, Mr. Collins zsíros haját, a polcok elrendezését a paplak szekrényében és persze Mr. Darcy vizes ingét is. Aztán ahogy egyre divatosabb lett a regény és ez a filmadaptáció, úgy tűnt egyre kevésbé menőnek az iránta való rajongás, az ember 13 évesen már csak így működik. De már elég idős vagyok ahhoz, hogy fel merjem vállalni: még mindig imádom a Büszkeség és balítéletet filmestül, könyvestül, puncsostul.