A legjobb klasszikus krimiket elsősorban nem a rejtélyek miatt szeretjük, inkább az utánozhatatlan atmoszféra az, amit nem lehet bennük megunni. Agatha Christie mestere volt a műfajnak, Poirot és Miss Marple nem egyszerűen bűnügyek felderítői, de egész életformák megtestesítői, amiben bizony lényeges szerepet játszik a köréjük rajzolt gasztronómiai környezet is. Szederkényi Olgával interjúztunk.

Tartogatott meglepetést számodra az írási folyamat? Derült ki bármi, amit eddig nem tudtál, akár Christie-ről, akár Escoffier-ről, miközben az esszéken, a receptek kiválogatásán dolgoztál?

Újdonság volt számomra, hogy Agatha Christie frankomán volt, emiatt is csináltam meg a könyvet. Dokumentumfilm-rendező vagyok, de az ember nem kap minden évben pénzt egy új projektre, ami talán nem is baj, mert nagyon ki tud égetni ez a műfaj, én pedig ezért is foglalkozom sok minden mással. Korábban már fordítottam egy irodalmi szakácskönyvet, ez volt Alexandre Dumas Konyhaszótára, és ezután nem sokkal, nagyjából négy-öt évvel ezelőtt kért fel a Helikon Kiadó akkori igazgatója, Szász Zsolt, hogy kezdjek el gondolkodni egy Agatha Christie-tematikájú irodalmi szakácskönyvön. Abban már akkor biztos voltam, hogy csak akkor tudom megcsinálni, ha van hozzá közöm, eleve bármit csak így tudok végigvinni. Fél évig gondolkodtam rajta.

Mivel telt ez a fél év?

A regényeit ismertem már, úgy tizenhárom éves lehettem, mikor az első Agatha Christie-met elolvastam, úgyhogy ezúttal az életrajzát vettem kézbe. Így derült ki számomra, hogy élt Franciaországban, hogy anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet, hogy a második anyósa is francia lett, és, hogy Hercule Poirot karakterébe sem véletlenül vitte bele a gall kulináris vonalat. Pontosan tudta, miről ír, mert kóstolta ezeket az ételeket, főzni is megtanult, én pedig arra gondoltam, hogy szuper, akkor ezt a munkát tudom majd szeretni. A francia szál tehát megvolt, de kellett valami, ami a gasztronómia felől is megtámasztja ezt az egészet. Akkor kezdtünk gondolkodni a könyv kreatív szerkesztőjével, Cserna-Szabó Andrással, és ő vetette fel, hogy Escoffier talán még nincs lefordítva magyarra. Auguste Escoffier újította meg a francia konyhaművészetet, ráadásul egy hihetetlenül vagány figura volt, aki saját birodalmat épített, ugyanúgy, mint Agatha Christie. Ezzel pedig minden eldőlt.

De önmagában az a fajta erős, gasztronómiai háttér, ami Agatha Christie egész életét meghatározta, ami a regényeibe is beszivárgott, nem lett volna elég egy ilyen szakácskönyvhöz?

Escoffier és a receptjei, azért kellettek, hogy a könyv igazán felhasználóbarát legyen. A szerkezete úgy épül fel, hogy van öt fejezet. Mindegyik elején egy irodalmi gasztroesszé áll, aztán jönnek az egyes étkezésekhez rendelt hivatkozások az Agatha Christie-regényekből. Például egy karácsonyi, családi ebéd egy vidéki birtokon Nagy-Britanniában, ahol a szerző sorban leírja a feltálalt étkeket, vagy Comte de la Roche báró a Cote d’Azur-ön vendéget fogad, és egymás után érkeznek a különleges francia fogások. Itt adódhat a következő kérdés, hogy ezeket az étkeket el szeretnénk készíteni, de hát milyen receptek alapján? Ekkor lép színre Escoffier. Ráadásul abszolút win-win helyzet Agatha Christie és Escoffier párosítása, hiszen, bár utóbbi francia séf, majdnem negyven évig dolgozott a legelitebb helyeken Londonban, a Carltonban, a Savoyban. Ő volt az angolos francia, Christie pedig a franciás angol.

Escoffier mennyire élő figura ma a francia gasztronómia számára?

Franciaországban a gasztronómia a kultúra része. Nálunk sajnos nem így van, legalábbis nem mindenhol van így, pedig a kultúránknak ez az a szelete, amivel mindennap, mindenki találkozik. Meg kéne tanulni a franciáktól, hogy a gasztronómia nemcsak az étel, amit megeszünk, hanem minden más is, ami mögötte van. Irodalmi művek, filmek, festmények, utazások, filozófiák… megannyi ajtót kinyithat bennünk egy jól kitalált étel, pláne, ha értjük, hogy az miért olyan, amilyen. A franciák ezzel abszolút tisztában vannak, mert ismerik a saját konyhájuk történetét, ismerik a hagyományaikat. Igen, ha egy francia séfnek azt mondod, hogy Escoffier, hogy Carême, hogy Dumas vagy Bocuse, akkor biztos lehetsz benne, hogy tudni fogja, miről beszélsz.

Nem ott kezdődik a kulinária, hogy csinálunk egy szép tányért, hanem előbb jön a filozófia, hogy miért csináljuk úgy, ahogyan.

Ha például olvasnék egy regényt, amiben nincs meghatározva, hogy hol játszódik a cselekmény és mikor, de lennének benne részletesen és pontosan leírt étkezések, akkor azok alapján szerinted ki lehetne találni mindezt?

Abszolút, de ehhez kell, hogy legyen némi közöd a gasztronómiához. Agatha Christie-ben például az a fantasztikus, hogy talán fel sem tűnik, de a karaktereket a gasztronómián keresztül rajzolja meg. Egy gyönyörű családi kastélyban, a legszebb körülmények között is ott van a gonosz. Egy szegény varrónő is lehet áldozat, aki spórol a vajas pirítósára, hogy a teája mellé, néhány szelet uborkával megehesse. Csodálatosan ábrázolja a figuráit és az élet kiszámíthatatlanságát az ételeken keresztül. Ráadásul Christie abszolút időtlen, szerintem ezért is szeretik még mindig. Más szinten, de hasonlítanak a művei a görög drámákhoz, gondolj csak az alapkarakterekre: a domináns apa, a gyenge anya, a kitörni vágyó lány, a nőcsábász-hozományvadász fiatalember, és még hosszan sorolhatnánk. Ezt az egészet pedig még egy kis krimivel is képes volt megfűszerezni, és teljes lett a siker.

Mennyire élő az a gasztronómia, amit a regényeiben ábrázol?

Szerintem az ételek egy része már Nagy-Britanniából is kikopott, de nyilván a Buckingham Palotában, ahol őrzik a hagyományokat, még lehet találkozni ezekkel a fogásokkal, vagy akár egy vagyonosabb vagy tradicionálisabb családnál is.

Az, hogy ezeknek a fogásoknak egy része kikopott a konyhákból min múlik elsősorban? Az alapanyagok lettek elérhetetlenek, vagy elérhetetlenül drágák? Vagy egyszerűen kivitelezhetetlen ma már a pici háztartásokban, hogy olyan ételek készüljenek, amikért régen egy komplett konyhai személyzet felelt?

Inkább arról van szó, hogy a mai rohanó világban arra, hogy meleg reggelit kínáljon valaki, hogy fogásoktól roskadozzon a kredenc, egyszerűen nincs idő. Nem olyan régen néhol reggelire még levest is kínáltak, el tudod, te ma ezt képzelni? Sok helyen már az ebéd is csak egy gyors szendvics, és már rohannak is tovább az emberek

Temérdek dologra kell figyelni, és közben azt se felejtsük el, ami a lényeg lenne, hogy az étel bizony össze is tud hozni. Lehet ételekről közösen gondolkodni, lehet közösen elkészíteni valamit, aztán megenni azt, és kinyílnak azok a bizonyos ajtók, amikről már beszéltem.

A könyvben nagyon sok tojásrecept van, amiket én magam is nagyon szeretek, de Dumas, Escoffier és szerencsénkre Agatha Christie is így volt velük. Na most, ezek többsége olyan recept, amiket akármelyik hétköznap el lehet készíteni. Nem kell mindig kaviár, ugye! Nem minden étkezés karácsonyi lakoma, és ez jól is van így. Szerettem volna leszámolni azzal a tévhittel, hogy az az okos meg a menő, aki osztrigabrassóit eszik, vagy kilószám rendeli a kaviárt vagy az avokádót. Nem csak az ért a konyhához, aki deluxe vagy egzotikus alapanyagokkal dolgozik. Az én egyik kedvenc receptem a könyvből a posírozott tojás Mornay módon, mert ha van fogás, amin keresztül meg lehet mutatni, hogy mire képes egy ilyen egyszerű alapanyag is, mint a tojás, akkor ez az. Ez a besameles, sajtos, rétegzett buggyantott tojás olyan, hogy bárki meg tudja csinálni, aki szeret főzni. Meg persze szeret enni. Lehet ez egy ebéd vagy egy szombati reggeli. Akár havonta egyszer össze lehet jönni a barátokkal, és vacsorát adni egy film vagy egy regény tematikája szerint. Van egy-két feketeöveseknek való recept a könyvben, nem tagadom, de akár hosszútávú célkitűzés is lehet, hogy ezt vagy azt a fogást megfőzzük jövő karácsonyra, és addig lehet gyakorolni, hozzávalókat gyűjtögetni.

Egyfelől nincs idő meleg reggelit felszolgálni, rohanva étkezünk, nincs idő semmire, másfelől viszont még soha nem volt ilyen népszerű a villásreggeli, mindenki brunch-olni jár, a baráti összejövetelek alapját egyre többször adják közös vacsorák, az angolok mai napig ragaszkodnak az ötórai teájukhoz, de Európa-szerte a legtöbb elit hotelben van úgynevezett teatime-menu. Akkor valami mégis hiányzik? Mégis ragaszkodunk a hagyományainkhoz?

Meg hát minden az asztal körül dől el, ott történnek a fontos dolgok. Dumas is, Escoffier is és Christie is ezt ismerte fel, ezt fogalmazta meg valamelyik művében.

A délutáni uzsonna például mindegyik nemzetnél jelen van. A franciáknál egyszer esznek édességet a gyerekek egy nap, és az ötkor van általában. Az angoloknál ott az ötórai tea, és így tovább.

Az uzsonna ma is létező műfaj, de általában már nem a háziasszonyok vagy nem a nagymamák készítik a fogásokat. Miért? Annak ellenére, hogy még mindig sok a szegény ember, jobban élünk, mint száz éve, és nem otthon kell mindent elkészíteni, mert be lehet ülni valahová, meg lehet venni készen, fagyasztottan, nincs pepecselés az elkészítéssel. Pedig annak az ételnek külön energiája van, amit te készítesz, meg te adsz a másiknak. Szerintem ez a lényeg a végén, bár tudom, hogy egyszerűbb lemenni a boltba, és bedobálni a félkész dolgokat a kosárba. Úgyhogy igen, még ragaszkodnak az emberek a hagyományokhoz, csak egyre inkább ilyen mirelit módon.

Ez a mirelitkapcsolat, ez szerinted az anyagiakon múlik, a szándékon, hogy én hajlandó vagyok-e vagy sem ezt megcsinálni?

Az oktatásba biztos, hogy bevezetném a háztartástant. Tízéves kortól simán lehetne hetente egyszer egy ilyen órája a gyerekeknek, ahol a takarítástól kezdve a főzésig mindennek az alapjaival megismerkedhetnének. Kapnának egy kis szakácskönyvet ötven alaprecepttel, és azt tanulgathatnák elkészíteni. Régen ez jobban benne volt a mindennapi életben, mert amit az anya csinált, azt csinálta a gyerek is. Odaállt az anyukája vagy a nagymamája mellé a konyhába, és az idősebb nők észrevétlenül átadtak egy csomó tudást a kicsiknek. Aztán a második világháború után megszakadt ez a lánc, mert szinte minden nőnek el kellett mennie dolgozni, de ha megnézed, például a Pöttyös Panni-mesékben mindig a nagymama főz.

Képzeld, úgy tudom, hogy a városban található könyvszekereknél a legnagyobb kincs még mindig Horváth Ilona szakácskönyve. Amint kikerül valahova egy példány, pláne egy első kiadás, azt abban a minutumban el is viszik.

Mert az egy nagyon jó szakácskönyv, én is nagyon szeretem. És látod, az sem csak egy egyszerű szakácskönyv, hanem benne vannak az alap háztartásvezetési tudnivalók is, igazi életindító csomag. Tudni, hogyan kell a mindennapokat kezelni, rendet tartani, alapételeket elkészíteni, nagyon fontos, vagy legalábbis nagyon fontos lenne.

Tele van az Instagram olyan huszonéves tartalomgyártók videóival, akik pont azt mutatják meg a követőiknek, hogy lehet mondjuk félóra alatt rendbeszedni a lakást, milyen praktikákkal lehet kitakarítani a dzsuvás sütőt, és így tovább. Szóval a tudásra, amit valahol, menetközben elhagytunk, ugyanúgy van igény. Mindenhez visszanyúlunk, ami egyszer alapvetésnek számított, a fenntartható, zero waste konyha filozófiája szerintem a legjobb példa erre.

Tudod, sok szempontból ez is pénzkérdés. Amikor az ember csóró, és én sokszor voltam nagyon csóró az életem során, akkor egy kiló krumplit is beosztasz három napra, és a végén örülsz, hogy valahol találsz még egy fél hagymát, és tudod variálni az ételed. Ahhoz, hogy maradékot tudj felhasználni, ugye főzni kell, ahhoz, hogy főzzél, tudatosan kell vásárolni, de ahhoz meg tudnod kell, hogy mit, miből, hogyan lehet előállítani.

És ezzel vissza is tértünk az oktatáshoz.

Meggyőződésem, hogy ez a kulcs, igen. Főzzék meg együtt, aztán falatozzák el együtt. Óriási élmény lenne nekik. Ez egy másfajta örömforrás lenne, mint a képernyő előtt töltött idő például.

A tanulás fontosságáról egy személyes történet: az én apai nagypapám megjárta a gulágot, majdnem három évig ott volt kényszermunkán. Végig naplót írt, és a legsötétebb órákban, negyven napon keresztül folyamatosan feljegyezte, hogyha egyszer kiszabadul, akkor mit fog enni. Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora.

Negyvenéves kora körül lehetett ez, és ilyeneket vezetett a naplójában, hogy orosz hússaláta, előző napról megmaradt leveshúsból. Mert otthon látta, hogy mi lesz a következő napokban a vasárnapi húslevesből, hogy az még három napig étel lesz, valamilyen formában.

Neked például mi az első konyhai emléked?

Olyan családból származom, aminek az egyik ága, az apukámé sváb-szász vonal, anyukám ága pedig dél-alföldi. Ami most így beugrik gyerekkoromból, hogy fizetésnap van, és roskadozik a vacsoraasztal. Ez az anyukám. Különbséget tett a fizetésnap és a hóvége között, az egyhavi munka gyümölcsének megadta azt, ami jár. Téliszalámis kalács előételnek, főzelék fasírozottal, és utána még nekiállt palacsintát sütni. Az anyai nagymamám fantasztikusan főzött egyszerű ételeket, nagyon sokat ültem nála a konyhában. A másik oldalról az apai nagyanyám viszont csak ünnepekkor adta meg komolyan a módját az étkezéseknek, de akkor úgy igazán. A legszebb porcelánnal terített, volt rántott hal, majonézes krumpli, olyankor úgy éreztem, hogy én ilyen szépet még soha nem láttam.

És mi maradt ebből veled felnőttkorodra?

Mindegyik bennem van. Anyukám öröksége, hogy néha különböztessük meg a kiemelt pillanatokat a hétköznapoktól, hogy néha egy buta keddből is lehet ünnepet csinálni, ez csak rajtunk múlik. A kevésbé tehetős nagymamámtól tanultam, hogy lehet ügyesen, egyszerűen felhasználni a hozzávalókat. A legegyszerűbb krumplifőzeléket is, még mindig az ő receptje alapján csinálom. Apukám előtt meg le a kalappal: az élete felénél kezdett el főzni, és évtizedekig szinte mindennap készített valami ételt, mert ráérzett a főzés ízére. Az ő anyukájától, Mamikától azt tanultam, hogy ha csak tehetjük, viselkedjünk comme il faut módon, azaz adjuk meg a módját, mert az emel minket.

Egy interjúban azt mondtad magadról, hogy téged az érdekel, ami atipikus. Agatha Christie-ben vagy Escoffier-ben mi az atipikus?

Christie-ben az, hogy az első krimijével hatszor dobták vissza a kiadók, ő mégis el akarta érni, hogy publikálják. Aki ennél gyengébb, azt hamar maga alá temeti az élet, de a hosszú életű alkotókban megvan a képesség, hogy megvívják ezt a kemény harcot. Hosszú ideig támogatók és segítség nélkül, szinte rögeszmésen. Agatha Christie nagyon híres lett, nagyon sikeres lett, mégsem lett partyarc. Megmaradt annak az önazonos embernek, aki otthon szeret lenni, almát eszegetve, olvasgatva, vagy a természetben sétálgatva. Escoffier pedig arra példa, ami szintén ritka jelenség, hogy a magas minőséget soha, egy pillanatra sem adja alább. Nyilván nem mindenkinek ugyanaz a dolga az életben, ezért nem is kritikának szánom, amit mondok, de nagyon nehéz annak az embernek, aki állandóan fejlődni akar.

A legtöbben ugyanis nem biztos, hogy akarnak. Eljutnak valameddig, és ott pont jól érzik magukat, nem kívánnak fentebb jutni. Vagy csak mondjuk húszévenként. Escoffier és Christie viszont két nagyon erős ember, akik folyamatos fejlődésre vágytak, és Christie első házassága azért is ment tönkre, mert kinőtte a babaszobát.

Ugyanakkor sem Christie, sem Escoffier nem lett elitista és sznob, és abból, ami jutott nekik, tudtak adni másoknak. Képesek voltak megőrizni a józan eszüket. És közben két pazar birodalmat építettek fel. Nem a legszélesebb út, amin elindultak, ami ráadásul tele van még tövisekkel is, de máson nem nagyon érdemes végigmenni.

Címlapfotó: Helikon Kiadó

Ha tetszett ez a cikk, nézd meg legújabb videóinkat is, a legfrissebb tartalmainkért pedig lájkolj minket a Facebookon, és kövess az Instagramon, a Viberen, a TikTokon vagy a YouTube-on!

Olvass további izgalmas interjúkat az oldalról:

• „Nem lehet eltekinteni attól, hogy mennyire népszerű a magyaros konyha, de kellenek a nemzetközi hatások is” – A debreceni Szomszéd Bisztróban jártunk
• „A hipermarketek és az ipari pékségek visszaélnek a kovász nevével” – Interjú Ormós Gabriellával, a Jenői Pékség alapítójával
• „A megalázás vagy a kizsigerelés nem lehet a siker záloga” – Huszár Mátyással és Sajben Csabával a konyhai hierarchiáról beszélgettünk