Életmód 2020.11.30.

„Sokan próbálnak etetni, ami egy anorexiásnál nagyon nem jó ötlet” - környezete reakcióiról mesél Szandra

admin

Szandra most elmeséli nektek, hogyan fogadta környezete a betegségét, és hogyan próbálnak neki segíteni a mindennapokban.

Kedves Nosalty-olvasók!

Szeretnék egy pár gondolatot megosztani veletek arról, hogy a környezetemben - a családom és barátok - hogyan viszonyulnak a betegségemhez, illetve hogyan próbálnak segíteni.

Aki nincs tisztában a betegség mibenlétével, annak nagyon nehéz megértenie egy anorexiás gondolkodását. Sokszor bukkanok csodálkozó tekintetekre bizonyos tetteim/mondataim kapcsán. Ez teljesen érthető, hiszen mi egy “másik” világban élünk. A mi kis lelkünk eltér a “normálistól”.

2013-ban a Margithídon

A környezetem reakcióival kapcsolatban az igazság az, hogy nem tudok általánosítani, mindenki másképp viszonyul a betegséghez, ez érzelmi intelligencia kérdése is.

Az ismerősök, barátok sajnálnak, próbálnak szavakkal támogatni. Sokan próbálnak etetni is, AMI EGY ANOREXIÁSNÁL NAGYON NEM JÓ ÖTLET! Ezek a tettek inkább PÁNIKOT váltanak ki belőlem, minthogy segítenének. Ezért is szeretek inkább magamban, az én kis zárt világomban lenni, enni. Egész nap emberekkel foglalkozom, tehát nem vagyok soha egyedül, sokszor jól jön a magány, egy kis énidő, hogy fel tudjak töltődni a munkára.

Hogyan fogadta a család a betegségem?

A CSALÁDTAGOK...:ők mind másképp reagálnak a betegségemre. Édesapám több évig nem is értette, még most sem érti igazán, hogy ez a betegség a lélek legmélyebb bugyraiban lakozik, és bizony gyerekkori és mostani lelki traumák is alakítják/mélyítik. Imádni való, de közben rettenetesen nehéz ember, nagy elvárásokkal, amit sokszor nem ismer el, ezzel kialakítva bennem egy egész életen át tartó teljesítménykényszert.

Nagymamám sajnos már elhunyt, ő sem tudott túl sokat a betegségről, pedig szinte mindennap együtt voltunk. Sokszor csak a dührohamokat látta, és csodálkozott, hogy megváltozott az ő kis unokája. Őszintén szólva, ő is benne volt a betegség kialakulásában, mert sokat bántott gyerekkoromban a túlsúlyom miatt.

A testvéreim is furcsán nézik sok szokásomat, bár ők inkább csendben csodálkoznak. Annak idején a bátyám gyakran tett megjegyzést a túlsúlyomra, mondván: a fiúk a vékony lányokat szeretik.

A volt párom családtagjai is sokszor bántottak emiatt, de ezeket nem részletezném, nem akarok senkit támadni utólag, ezeken már túltettem magam.

Ez a fotó 2010-ben készült rólam, Horvátországban

SEGÍTSÉG családtagoktól/barátoktól:

Szerintem a gyógyulás egyik kulcsa, hogy a családtagoktól és a barátoktól is segítséget kapjak. Receptet sajnos nem tudok nekik ajánlani erre. Bár mindenki segíteni akar a környezetemben, nem mindig válik be az, amire ők gondolnak.

Azt tudom ajánlani, hogy beszéljék meg az anorexiás családtaggal, mi az, ami neki jó/rossz, próbáljanak meg ezekhez valamilyen formában alkalmazkodni.

Nem kell persze mindenben egyetérteni, csak abban, amit ésszerűnek tartanak, de próbáljanak valamennyire igazodni hozzájuk, bizonyos kereteken belül.

A jövőben megpróbálok majd tanácsokat/gondolatokat megosztani arról, miként lehettek ti is a gyógyulási folyamat részei/segítői, ha a Ti környezetetekben is él anorexiás beteg.

Sziasztok, Szandi