A sushi Japánból indult hódító útjára, és ma már szinte a világ minden szegletében ismerik és szeretik. Emiatt viszont egyre több olyan sushitípus is felbukkan, ami nem eredeti – a finomság csak megihletett néhány kreatív szakácsot. De melyek pontosak azok a makik és nigirik, amelyeket egy igazi, hagyományos japán étteremben nem árulnak?
Három olyan híres sushivariáció létezik, amit világszerte fogyasztanak, de nincs közvetlen kapcsolatuk Japánnal. Nézzük, melyek ezek!
Lazacos sushi
Ha sok évnyi all you can eat és running sushi étterem után elmegyünk egy valódi japán sushizóba, néhány dolog biztosan meg fog minket lepni. Először is az, hogy alapvetően kézzel kell enni a falatkákat. A második sokk pedig akkor jön majd el, amikor meglátjuk, hogy nincs lazac az étlapon.
Igen, a lazac, amit sokan a sushihoz társítunk, valójában nem szerepel a hagyományos menükben. Az oka valójában nagyon egyszerű: az a lazac, amit mi a leggyakrabban eszünk, a „Salmo salar”, nem él Japánban – csak az Atlanti-óceánban található meg. (De zárójelben megjegyzünk egy másik okot is: a lazac, ami az asztalunkra kerül, általában mesterséges körülmények között tenyésztett, ez a fajta tenyésztés pedig mérhetetlen kárt okoz a környezetnek. Nem sok esélyt látunk arra, hogy egy magas színvonalú étterem ilyesmit szolgáljon fel.)
De akkor mégis honnan jön az elképzelés? Egy zseniális és elképesztően széles marketingkampányból. 1985-ben Norvégia súlyos exportválsággal nézett szembe, és ez nagy problémát okozott a lazacgazdálkodóknak, mert túl sok állat volt, amit nem tudtak eladni. A norvég kormány beavatkozott, és felbérelt egy híres marketingmenedzsert, Bjorn Eirik Olsent, hogy próbálja megoldani a helyzetet. A Japanesetime szerint Olsen Tokióba ment, hogy megpróbáljon kereskedelmi csatornát nyitni Japánnal, miután felismerte az ő konyhájuk potenciálját és a világra gyakorolt hatásukat.
A japánoknak nem igazán tetszett az ötlet: Olsennek végül tíz évébe és egy ügyes trükkjébe telt, mire meggyőzte őket, hogy vegyék fel a „lazacos sushit” a menüikre.
Ahogy telt az idő, a helyzet Norvégiában egyre kétségbeejtőbbé vált, így Olsen megpróbált egy utolsó lépést. Elment a Nishi Rei-hez, amely az egyik legnagyobb japán halászati cég. 5000 tonna lazacot adott el nekik nagyon kedvezményes áron, cserébe egy különleges záradékért: ezt a terméket élelmiszerboltokban és éttermekben lehet értékesíteni, de sushi készítésére kell használniuk. Így a Nishi Rei elővette az értékesítőit, mire az étteremvezetők elkezdtek bízni ebben az egzotikus halban, és felvették a menüjükbe.
A sok erőfeszítés ellenére még ma is nehéz „klasszikus” lazacot találni a japán éttermekben, de Olsen elérte, hogy a 90-es évektől kezdve a lazacos sushi világszerte az asztalokra került.
Kalifornia tekercs
Van, ahol uramakinak hívják, de valójában a neve kaliforniai tekercs, aminek már a neve is árulkodó. A legszélesebb körben elfogadott történet szerint 1960-ban pattant ki az ötlet Ichiro Mashita, a tokiói Kaikan sushi séfjének a fejéből, a Los Angeles-i Little Tokyo-ban, mégpedig szükségszerűségből.
Mashita úgy tapasztalta, hogy az amerikaiak nem igazán kívánják meg az algával borított, fekete darabokat, ezért döntött úgy, hogy „megfordítja a hosomakit”, és inkább beteszi azt belülre, ami kívül van.
Ichiro Mashita találmánya meghódította egész Amerikát, hozzájárulva a Japán iránti bizalmatlanság enyhítéséhez is. Az ötlet tehát működött, hiszen mind a mai napig népszerűek az uborkával, avokádóval és rákhússal készült, rizsborítású falatok. Ezek mellett pedig megjelentek további változatok is, vannak olyanok, amelyeket angolnával, tempurával vagy éppen pirított magvakkal dobnak fel. Ezeket viszont szintén lehetetlen megtalálni a hagyományos japán éttermekben, mert a sushi és a japán konyha filozófiai alapja a egyszerűségen és a tiszta ízeken alapszik.
Hawaii sushi
Itt is árulkodó a név, ám lehet, hogy magával a sushitípussal még nem találkoztunk, mert nálunk kevésbé népszerű. A hawaii-ról származó inarisushi-fajta tulajdonképpen egy kúp alakú falat, ami sült tofu alappal készül, meg van töltve rizzsel, zöldbabbal, sárgarépával és néhány aromás fűszerrel. Az inarit egyébként a japán étlapokon is megtalálhatjuk, ám ott sokkal kisebb méretűek és sósabb ízűek, mint a hawaii változat.
Még több gasztro itt:
