Életmód 2020.11.30.

"Nem voltam a saját életem szereplője többé" - Őszintén vall bulimiájáról a fiatal úszónő

Nosalty

Az élsportolókra elképesztő nyomás, teljesítménykényszer és elváráshalmaz nehezedik. És nem mindig tudnak ezzel megbirkózni - ahogy ezt Szilágyi Liliána példája is mutatja.

Azzal valószínűleg mindannyian tisztában vagyunk, hogy az élsportolók élete extrém terhelésekkel és elvárásokkal telített. A megfelelő fejlődés, teljesítmény elérése érdekében megszűnik a magánélet, az életük egy bizonyos szakaszában mindent a sport pályafutásuknak rendelnek alá. Emellett a sportágak nagy részében kiemelkedő jelentősége van a sportolók testtömegének, állandó harcban állnak a mérleggel - ami nyilvánvalóan rányomja bélyegét az étkezésükre is.

A hatalmas terhelést, elvárásokat, teljesítménykényszert nem könnyű kezelni, és ez gyakran jelenik meg sajnos sportolóknál étkezési zavarok formájában. Erre látunk most egy hazai példát: felkavaróan őszinte, személyes blogbejegyzésben vall bulimiájáról Szilágyi Liliána, 21 éves, Európa-bajnokságon ezüstérmes fiatal úszónőnk:

"Amit le fogok írni az még mindig nagyon nehéz nekem de remélem hogy lesz olyan akinek segíteni fog legalább egy kicsit.

Az elmúlt években bulimiával és hatalmas stresszel küzdöttem. Nagyon kevés ember tudja ezt rólam, mert nem voltam kész arra hogy felvállaljam. A történet kezdete, mint mindig, a tökéletességre való törekvésről szól. Egészen életem kezdetétől arra voltam kiélezve, hogy egy okos, sikeres és mosolygós nő legyek, tökéletes testtel, nem mellesleg megállás nélkül ragyogva.

Kiskoromban husi gyerek voltam így a szüleim beírattak balettre és ritmikus gimnasztikára az úszókarrierem előtt, hogy lefogyjak. Remek kezdés volt, hogy kialakuljon bennem egyfajta kellemetlen érzés a testemmel kapcsolatban, de ez ekkor még stabilnak mondható volt. Ahogy múlt az idő elkezdtem sikeres lenni mind a sportban és mind a tanulmányokban. Rengeteg csodás lehetőség és cél volt előttem, a körülöttem levők pedig biztosítottak arról, hogy csinálnom kell. Én pedig minden szinten azon voltam hogy ennek meg is feleljek. Szerettem volna a sikereimmel örömet okozni mindenkinek és ennek az érzésnek alárendeltem mindent.

Hétköznapokon reggel 5-től este 11-ig rohantam edzések és az iskola illetve magánórák között. Hétvégeken még több edzés és még több tanulás. Nem volt megállás, nem volt pihenő.

Ez a fajta időbeosztás rettentően szoros volt, ki volt centizve minden percem és sokszor enni sem volt időm rendesen. De nem érdekelt. Minden erőmmel azon voltam hogy teljesítsem a szüleim, edzőim és a tanáraim igényeit. Az erőfeszítéseim sikerekké váltak és ez azt eredményezte, hogy nagyobb elvárások elé kerültem. Természetesen még nagyobb örömmel fogadtam és egyre többet…és többet…és többet adtam, mígnem elfogytam. Megszűnt a határ köztem és a másoknak való megfelelés között. Nem voltam a saját életemnek szereplője többet. Elfelejtettem hallgatni a testemre, ami egyre csak jelezte hogy ereje végét járja, és ha így folytatom nem lesz jó vége.

Lassan de annál biztosabban a stressz, a helytelen étkezés és a megfelelő pihenés nélkül bekövetkezett a holtpont. A testem és az elmém is megtört. Az iskolában az agyam alig volt használható és egyre kevesebb edzés volt, amit végre tudtam hajtani. A testsúlyom ingadozni kezdett és hihetetlen fájdalmak kezdtek jelentkezni a hasamban. De nem lehetett megállni mert az elvárások nyomtak tovább.

Amikor először kezdtem hánytatni magamat az leginkább a stressz miatt volt. Megijedtem, és életemben először segítséget kértem (utóbb kiderült nem megfelelő helyről), amire a válasz hárítás volt. “Nem az én dolgom” avagy ” Ne reagáljam túl”. Attól a ponttól kezdve elhittem, hogy ez a büntetésem. Személyre szabott bűnhődés amiért nem tudok 100%-ot nyújtani. Gyenge vagyok, és megérdemlem. Természetesen az is közrejátszott, hogy így talán a súlyom tud csökkenni. (Kedveseim, a bulimia nem fogyaszt!)

Nem szeretnék részleteket megosztani veletek, de szokásommá vált elég gyorsan. Bárhol, bármikor. Versenyeken is. Tökéletesen uralma alá hajtott a dolog és átléptem minden határt. Nem tudtam megállítani, és nem ismertem be magamnak, hogy bajban vagyok, vagy azért mert féltem vagy azért mert túlságosan meg voltam törve.

Kettő évvel ezelőtt realizáltam, hogy az ahogyan élek szépen lassan felemészt, szó szerint. A hasam folyamatosan fájt és rosszullétek gyötörtek. A bőrömön pedig kezdtek jelentkezni az elváltozások. Az elején úgy gondoltam, hogy egyedül is meg tudom oldani, de a helyzet egyre rosszabb és rosszabb lett. Nehezen tudtam elfogadni, hogy segítségre van szükségem és nem igazán tudtam hogyan is kezdjek neki. Elmentem pár orvoshoz, hogy legalább kivizsgáltassam magamat és az eredmények nagyon nem voltak jók.

A májam, a vesém, az inzulinom, az összes vitaminom és hormonom instabilan működik. Az immunrendszerem gyenge, és a bőröm semmilyen védelmet nem képez magának ezáltal. Nem csak mint élsportoló, de mint egy hétköznapi ember sem vagyok egészséges. Mindez azért mert szerettem volna másokért élni, ezért meghazudtoltam minden fájdalmamat. Nem hallgattam a testemre, sem pedig a szívemre. Elárultam saját magamat.

A legnagyobb bátorságomat összeszedve elkezdtem mozdulni a változás felé, és elhatározni hogy új utat kell találnom. Életem legnehezebb időszakán vagyok túl és amit átéltem senkinek sem kívánom.

Hogy összegezzem a dolgokat, elkezdtem felfedezni magamat újra. A kapcsolataimat, az álmaimat, a céljaimat, a határaimat. Azt, hogy nem kell félnem megmutatni magamat és kapcsolatokat kialakítani.

Mondhatni az utolsó pillanat volt észbe kapnom még mielőtt képtelen lettem volna a lépésre.

Amikor elkezdtem a változás folyamatát tudtam, hogy nagyon nehéz és hosszú lesz. Ugyanakkor minden egyes momentuma megéri, mert így esélyt adok annak, hogy megismerjem magamat és azt, hogy ki is akarok lenni!

Az úton pedig eddig rengeteg új élményben volt részem. Kinyitottam a Világ felé és ÉLETET kaptam válaszul, az összes csodálatos, lélegzetelállító, és olykor sokkoló élményeivel. Minden pillanatával szerelembe tudok esni, mert az összes az enyém. Megtanultam ezt a leckét, és megtaláltam azokat az embereket, akikre számíthatok, és ezáltal nem félek attól ha akadály vagy nehézség elé kerülök, mert tudom hogy ez része az életnek.Még most is nehéz az étkezéssel való viszonyom és a bulimiámmal való küzdelem is, de tudom hogy jó úton vagyok, mert nem félek már szembenézni a gyengeségeimmel. Nem akarok többet megjátszani vagy elbújtatni bármit is.

Szóval ez a történetem. Azért akarom ezt megosztani veletek, mert úgy érzem, hogy ezalatt az időszak alatt is rengeteget tanultam magamról és hogy mennyi változáson is estem keresztül. Úgy gondolom, hogy nagyon sokan vannak olyan helyzetben amiben én voltam!

Így, az üzenetem Nektek, mindannyiótoknak az az, hogy ne féljetek a változásoktól, attól hogy felvállaljátok Magatokat és kövessétek az álmaitokat. Hogy azok legyetek akik akartok lenni! Éljétek a SAJÁT életeteket és szeressétek MAGATOKAT!

Köszönöm, hogy elolvastad!

Sok szeretettel,

Liliána"

Szilágyi Liliána 1996-ban született, sportoló családban, nagypapája Gyarmati Dezső vízilabdázó, édesapja Szilágyi Zoltán úszó, édesanyja Gyarmati Eszter tornász.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: