Hogy valaki miért nem érzékeny a témára, az számomra valahol egyszerre érthető és érthetetlen. Tudom, hogy sok embernek nincs kellő információ a birtokában és persze sokaknak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy az egyszer használatos műanyagok környezetre gyakorolt hatásán lamentáljon.
Az utazás számomra ilyen szempontból is tudatformáló élmény: Ázsiában például mára már sajnos alap, hogy szinte mindenhol műanyag úszik a folyókban. Sajnos.
Elevenen él bennem az emlék, amikor Borneó szigetén, Kota Kinabalu városában elhajókáztunk egy fél napra egy közeli szigetre, ahol iszonyatos volt látni, hogy a szeméttel teli, kristálytiszta vízben búvárkodtak az emberek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Két hatalmas zsákot halásztunk ki barátommal a vízből, amit aztán se perc alatt teleszedtünk a körülöttünk úszkáló hulladékkal – volt közte kávés zsák, szívószál, konzervdoboz, maszk.
Ennél talán még szörnyűbb, amikor Vietnamban a semmi közepén lévő, természeti kincsnek számító mangroveerdő folyóközeli ágairól a hungarocell elviteles doboz lógott szomorúan. Belém égtek ezek az emlékek.
A vírushelyzet miatt pár oldalt vissza is lapoztunk a fejlődéstörténetben, hiszen mindenki otthon ragadt, házhoz rendelt, maszkot hordott. Most már maszkok százait mossa a tenger a partra. Szomorú képek ezek. Na de kit terhel a felelősség? Minden egyes embert.
A műanyag tartósságra lett teremtve. Sosem bomlik le igazán, csupán szertefoszlik mikroműanyag darabokra. Ezt utána az élőlények megeszik, és a szemetünket rövidesen viszontláthatjuk a tányérunkon. Efféle örökséget akarnánk továbbadni az utódainknak? Nem hinném.
A műanyag mindenhol ott van az életünkben, a teafilterünkben, a ruháinkban, a halban, amit megeszünk és az elviteles papírpohár belső fóliarétegében is. Többre van szükség, mintsem, hogy csak szimplán megszabadulunk az összes csomagolástól a boltban. A műanyag nem csak azért váltott ki sok természetes anyagot az életünkben, mert jobban hasznosítható, hanem mert jóval könnyebb és olcsóbb is. Mindez piszok kényelmes, a fogyasztók örültek neki, a cégek meg nagy lendülettel meglovagolták a kényelem és a gazdaságosabb csomagolóanyagok hullámát.
Az acél az építőipart forradalmasította, a műanyag pedig a fogyasztói társadalmat állította a feje tetejére, olyannyira, hogy el is felejtettük, milyen nélküle. Ahhoz, hogy valódi változás legyen, fel kell fognunk, hogy ez a vegyület valójában milyen mértékben változtatta meg az életünket, és hogy mindez milyen hatással van a környezetünkre, a bolygóra, az élővilágra. Hiába megannyi felvétel az óceánokban úszkáló szemétről, a nagy csendes-óceáni szemétszigetről, a megevett műanyagoktól kimúlt tengeri állatokról, sokakat még ez sem hat meg, hisz „sietek”, „csak egy műanyag zacskó”, „jaj, hát nincs nekem arra időm, hogy üvegeket cipeljek magammal A-ból B-be”.
2004 óta már a mikroműanyag szó is bekúszott az életünkben egy brit tengerkutatónak hála, aki nevesítette az apró darabra hulló műanyagrészecskéket, amelyek mára mindenhol ott vannak.
Hiába kézzel fogható a probléma, sokan mégsem tudják felfogni ésszel ennek jelentőségét. Mégis beszélünk róla, a probléma már szó szerint a spájzban van, de tenni kevesen tesznek ellene. Mégis valahogy jobban szóbeszéd tárgya, mert hiába sürgetőbb és rettentőbb téma a klímaválság, az mégis kevésbé értelmezhető az emberek számára – utóbbi inkább olyan, mintha egy disztópikus fikció egy rettentő fejezete lenne.
Pedig a klímaválság éppoly sürgető ügy. Ellenben mégiscsak egyre többen lépnek cselekvő üzemmódba, hisz a műanyagpara kézzel fogható jelenség, ezáltal úgy érezzük, hogy fogyasztói viselkedésünk megváltoztatásával tehetünk ellene. Sokan viszont ujjal mutogatnak a nagy cégekre és egy laza csuklómozdulattal le is söprik saját vállukról a felelősséget.
Nem könnyű felfogni a műanyagproblematika súlyát, hisz ez egy nagyipari termék, amely fosszilis tüzelőanyagból keletkezik.
A nagyközönség számára a bakelittel indult a műanyag meséje, amely aztán a természetes anyagok hiányában pótolhatatlan része lett a hétköznapi életnek. Fejlesztették a vegyületet, aztán a második világháborúban tényleg elszabadult a műanyagpokol. A háború után a vegyipari cégek felvásárolták a műanyaggyárakat, mivel amúgy is ők szolgáltatták a nyersanyagokat.
Aztán megjelent a hungarocell is. Az évek múltával az olaj- és gázcégek újféle módon etették a piacot termékeikkel, a műanyag terjedése és hasznosítása kéz a kézben járt a fogyasztói piac átalakulásával. Kezdetben praktikumként gondoltak csak rá, de idővel a benne rejlő profit maga után vonta az eldobhatósági faktort is. És ezzel megjelent a szemét probléma is, ami azóta csak fokozódik, hiába gyűjtjük szelektíven a szemetet... lássuk be, hogy az is illúzió csupán.
Paradox téma, hisz hiába tűnik megoldhatóbbnak a műanyagprobléma, mint a klímaválság, tudvalevő, hogy mindkettőt sokan vonják kétségbe vagy csak tesznek rá magasról, pedig egyébként a két téma szorosan összefügg, csak hát rögtön felmerül a szabályozatlan ipar, a globalizáció és a fenntarthatatlan életstílusunk témája is, ezáltal sokan csak legyintenek a témára és elfordítják tekintetüket. Pedig ha másért nem, akkor a tervezett vagy vágyott utódaink miatt foglalkoznunk kell a témával, mert nekik jobb sorsot akar az ember, nemde? Hárítjuk a felelősségünket, pedig mindenki tehet valamit az ügy érdekében.
De ne legyünk ennyire borúlátóak, hisz elindult egy változás. Valószínűleg a téma kézzelfoghatósága nyomán a műanyag tiltólistára helyezése mégiscsak az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb környezetvédelmi törekvése lett. A kormányok sorra iktatnak be változást előidéző törvényeket. Jóllehet, ezeket érvényesíteni is kell és abban még lesznek kihívások, mégis üdvözlendő dolgok ezek.
Fogyasztóként mi azt tudjuk tenni, bármilyen nehéz is, hogy gondoljuk végig, mennyire szövevényes problémával állunk szemben: hisz a műanyag nem egy önmagában rostokló ellenség, hanem a legláthatóbb megnyilvánulása az elmúlt bő félévszázad mértéktelen fogyasztásának. Emberi léptékkel nehezen értelmezhető mindez és kicsinek, jelentéktelennek érezhetjük magunkat, mégis rettentően sokat számít, hogy ha nemet mondunk a műanyagra.
Csak így alakulhat ki egy kritikus tömeg. Nem szabad arra várnunk, hogy felülről jövő kezdeményezések mentsenek meg minket attól, hogy mi, a leszármazottjaink, és a számunkra is életet biztosító élővilág megfulladjunk a műanyagban. Menetelnünk kell felfelé rendületlenül alulról jövő kezdeményezésekkel is. Hiába állunk a fogyasztói-kapitalista tápláléklánc alján (vagy inkább tetején?), hangunk igenis van, hallassuk hát.
Még több környezetbarát tipp, trükk és tanács, hogy szebb legyen a világ:
