Belátom, némi magyarázatra szorul, hogy miért lett ez az álneve a sajtos húsnak, ami alapvetően és többnyire csirkemellből kerül asztalunkra. A csirkemell a gyerekek étkeztetésének egyik alappillére, hiszen az első, nekik kínált falatok belőle, és nem cupákos marhaszeletből készülnek. Aztán tartósan őrzi elsőségét a csirke, részint, mert ha nem azt kapnak a gyerekek – nálunk legalábbis így van –, nagy műgonddal szabadítják meg a legapróbb zsírdarabkáktól a feltálalt ételt. A másik előnye pedig, hogy könnyen emészthető. Nekem sincs bajom a csirkemellel, ha csak az nem, hogy éppen a zsírtalansága miatt bizony könnyen taplószerűen szárazzá válhat.

Ez is kivédhető persze sokféle trükkel, az egyik megoldás, ha sajtos csirkemellet készítünk. A receptben leírt változata pedig különösen omlós húst eredményez, hiszen szójaszószos tejben sül, a hús rostjai szinte eltűnnek.

A hosszú bevezető után ideje, hogy egy kis időutazással visszatérjünk az omácskához, mégpedig a hajdan volt Csehszlovákiába. Abban az időben, amikor még itthon nem sorakoztak az üzletek polcain a különféle szójaszószok, északi szomszédunknál már beszerezhető volt a sójová és a worchesterová omácska (helyesen írva omáčka). Rokonlátogatásaink alkalmával, ha más nem is, valamilyen omácska mindig került a pakkba. Azóta már az ország nem létezik, de az omácska túlélte az országválást, és a mi konyhánkban is tartja magát. Csak annyi a változás, hogy most Szlovákia a beszerzési forrás. A családokban kialakuló sajátos elnevezéseket, szóferdítéseket pedig mindannyian gyakoroljuk – ebben nagymesterek az unokák –, így nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy belegondoljunk, miként lényegül át a szójaszószos sajtos hús omácskává.

Mari nagyi