Ezek az ételek több másik társukkal együtt a Magyar népmesék sorozatban bukkannak fel, amit valószínűleg mindenki ismer. Érdekes módon szinte mindegyik epizódban megjelenik valamilyen formában a táplálkozás, ha más nem, akkor a záró motívum hetedhét országra szóló lakodalmában. De sokkal gyakrabban az étel kulcsmotívummá válik a népmesékben, mint a Szorgalmas és a rest leányban a finom bélesek, a Pinkóban a kukoricalepény, A kisgömböcben maga a gömböc, vagy ebben az egészen abszurd mesében, amit nehezen tudnék más jelzőkkel illetni, a leves:

Érthető, hogy a népmesékben a táplálkozásnak csaknem olyan fontos szerepe van, mint a szerelemnek, hiszen ez is az életet és a mindennapokat alapvetően meghatározó tényező.

De nem csak a népmesék hallgatása/nézése közben csorog a gyerekek nyála. A lányom nagy kedvence a Mazsola és Tádé, amelynek az első meséje azzal kezdődik, hogy a még pici malac Mazsola lyukat rág Manócska tökházának oldalába, mert annyira éhes. Erről a tevékenységről csak úgy lehet lebeszélni, hogy a manó meginvitálja őt egy adag finom kukoricalepényre. „Édes, drága kukoricalepény!”, sóhajt Mazsola, és sóhajtunk vele mi is mindig, akármennyire jóllaktunk is a vacsoránál. Mazsola egyébként is könnyen meghozza az ember étvágyát, mert nem csak haspók, hanem igazi gourmet. Sokszor készült már miatta nálunk málnahab, de a szilvás gombóchoz és a tökfőzelékhez is kedvet tud csinálni.

A meseírók gondolnak a rosszevő gyerekekre is. Berg Judit Meseleves című könyve például épp nekik szól, hiszen próbálja őket jobb belátásra és több evésre bírni a hozzájuk hasonlóan étvágytalan szereplők kalandjainak bemutatásával. Az egyik mesében például a pásztorfiú csak és kizárólag szilvás lepényt hajlandó enni, semmi egyebet. Mikor már elfogyott a nyers szilva, a befőtt és a lekvár is, akkor úgy dönt, hogy elindul vándorútra, hátha lel még valahol szilvát, de evés nélkül csak a végelgyengülés vár rá. Persze a történet csodálatos módon, egy beszélő szilvafa közreműködésével megoldódik, ami talán nem életszerű, de a megfelelő táplálkozás hiányában fellépő következmények ismertetése egészen az.

Népszerű nálunk Eugéne Ionesco 4 gyerekmeséje is, amelyekben egyszer a kis Josette a papájával felrepül egész a Holdig, majd esznek is egy falat Holdat, ami nem meglepő módon sárgadinnye ízű. Josette megszórja a saját falatját porcukorral, de a Papa nem kér, hiszen cukorbeteg. Nagyon szeretem ezeket a meséket, mert Ionesco komolyan veszi a gyerekeket, vagy legalábbis azt az egyet, akinek írta őket, és aki vélhetően a lánya.

De a legkedvesebb mesék még ma is a „szép napunk volt”-mesék. Mikor már látszik, hogy hajthatatlanok vagyunk és nem fogunk még egy 3452. mesét is elmondani, akkor következik az adott nap meséje, onnantól, hogy felébredtünk, egészen odáig, hogy „most pedig irány aludni!” Ezekben a mesékben különösen nagy hangsúlyt kell fektetni az elfogyasztott étkekre, mert aki kifelejt egy szem mazsolát is, az szigorú megrovásban részesül.