Most kicsit olyan, mintha egy titkos szigethez adnék neked egy érzésekből rajzolt térképet. Ennek a szigetnek a létezéséről többen hallottak már, de csak kevesen jártak ott. Ha jó a térképem, te is eltalálsz oda. Ha mégsem válik be, később rajzolhatsz egy újat másoknak. Addig is menj, igyál teát!
Éppen időben, de meglehetősen feldúltan érkezem meg a Lánchíd utca 5-be, még intenzíven zakatolnak bennem a nap történései. Keresem a helyemet és nem csak a székek között, hanem a gondolataimban is, mert nincs mese, itt le kell lassulni. Zhao Zhou-nál nincs helye sietségnek, ide nem elég egyszer megérkezni, hanem fejben is itt kell lenni. 15-en üljük körbe az asztalt. Csupa idegen, de kicsi ez a Budapest, és egyből felfedezek egy ismerős arcot a csapatban. A többséggel most találkozom először, mégis hamar barátságos lesz a hangulat, miután Tálos Gábor, a teaműhely vezetője mindenkit néhány mondatos bemutatkozásra buzdít. Mire körbe érünk, szinte varázsütésre láthatatlan szálak szövődnek az ismeretlenek között. Van közöttünk jógaoktató, étteremtulajdonos, dramaturg, nagymama, biológus és orvostanhallgató is. Mindannyian tanulni és tapasztalni jöttünk.
Kényelmesen elhelyezkedem és alig várom, hogy átfagyott kezeimbe vehessem a csodaszép, limitált kiadású Zhao Zhou csészét. A teakészítést asztaltársaimra bízom, mert nem akarom tönkretenni az estét az ügyetlenkedésemmel. Négy teát kóstolunk, de ennél sokszorosan több információ és érzelem zúdul rám a majd’ négyórás kóstoló alatt, közben és után. Alkalmanként nagyjából másfél deci 85 Celsius fokos forrásvízzel háromszor-négyszer öntünk fel minden tealevél adagot, de nem spórolásból, hanem azért, mert így szokás. Átlagosan 10-20-30 másodpercig hagyjuk ázni a leveleket és minden alkalommal új élmény születik.
Az első tea: No. 622 – Himalayan Spring FF 2017
Már az első felöntés és kóstolás után anyámra gondolok. Először a tea íze, majd a színe miatt, mert pont olyan, amilyet ő készített régen. Most nincs se méz, se citrom, se anya, mégis az otthon ízeit érzem. Otthonos és egyben nosztalgikus érzések kerítenek hatalmukba, hosszú percekre elmélázok. A falra vetített Kína térképből semmit sem jegyzek meg, de érzem, ami most történik velem, az sokkal fontosabb.
Jól vagyok és élvezem, hogy az első tea óta jelen vagyok. Sajnálok a telefonom után nyúlni, mert tudom, hogy minden online pillanat ellop egy kicsit a jelenemből, de igyekszem dokumentálni, és csak remélem, hogy meg tudok majd örökíteni az estéből pár olyan mozzanatot, ami segít, hogy képek formájában is megmutassam a belső varázslat helyszínéül szolgáló külső körülményeket.
A második tea: No. 530 – Green Dancong 2016 ősz
Jázmin illatú és ízű wulong zöld tea, ami csak azért érdekes, mert nincs ízesítve, és soha, még csak köszönőviszonyban sem volt semmiféle jázminvirággal, mégis megbújik benne az íze. A többiek minden felöntés után körberajongják, én a végére megbarátkozom vele, de már várom a következőt.
Nyugodt és magamhoz képest csendes vagyok. Mindkettő ritkaság számba megy, de legalább annyira örülök ezeknek, mintha megnyertem volna a lottóötöst. Lehet, hogy az este végére örökre megnémulok?
A harmadik tea: No. 617 – Mengsong Sai Hong 2015
Karakteres, az eddigieknél mélyebb színű és íztónusú jelölt. Tetszik, hogy ennyire határozott, markáns, jó értelemben véve nyomot hagy a számban. Két korty között jól esik hozzá a pilisi forrásvíz, amit most az univerzum összes vizénél finomabbnak érzek, és eltökélt szándékommá válik, hogy eddigi nagyvárosi életemet hátrahagyva egy forrás mellé költözzek.
A negyedik tea: No. 831 – Da Xue Shan, azaz Nagy Havas Hegy 2016
A teázóban 831-es sorszámon tartják számon, de nálam ma este mégis ez a number one. És nem az íze, hanem a hatása miatt. Mert tudom, hogy ez visz majd a legmesszebbre önmagamban és elkísér majd haza is. Minden kortyot megbecsülök, mert benne van a 200-300 éves fák története és bölcsessége. Megtiszteltetés, hogy ezekből nekem is jut ma este egy kevés.
Különböző intenzitású hullámokban tör rám a tettvágy. Még tart a teázás, de már azon töprengek, hogy otthon milyen jóra fogom fordítani a bennem lévő hirtelen jött energiákat.
Elsőként a takarítás jut eszembe, de talán azért, mert ehhez aztán tényleg kell a lelkierő. A lakásba belépve a kutyám a tekintetével győz meg korábbi ötletem abszurditásáról és a puszta jelenlétével is egyértelműen a hosszú sétára szavaz a takarítás helyett. Hagyom magam meggyőzni.
Laza pórázzal bandukolunk, az apró esőcseppek halkan festik szürkére az aszfaltot, de nem sietünk. Jól esik a csend. Miközben bolyongunk az este csöndjében, már e cikk sorait fogalmazom magamban és előre tudom, ez most valami más lesz. Utólag visszanézve megmosolyogtatnak a telefonom képernyőjén a bénácska fotóim, de azzal vígasztalom magam, hogy így is jó lesz ez, mert úgysem az számít, én mit láttam, hanem az érzés. Ha igazán akarod, néhány csésze tea után megtalálod majd te is azt a békés szigetet magadban, amihez éppen most rajzolódott ki a térkép ezekből a sorokból.
És ezt olvastad már az ízHUSZÁR magazinon?
Csodafegyver, ami felveszi a harcot a januári szürkeséggel: joghurtos céklasaláta