Amikor hosszabb időre utazom külföldre, az első utam – szégyen vagy nem – általában a helyi piacra vezet. Hetekig kóstolgatom a területre jellemző különlegességeket, és el kell telnie egy jó hosszú időnek, hogy beteljek velük. Egy idő után azonban az elképesztő curryk, bámulatos pasták, tengeri herkentyűk, óriási steakek, egzotikus alapanyagok és fűszerek mellett is megkívánok egy-egy hazai ízt. És hiába magyarázom magamnak, hogy te hülye vagy, most komolyan káposztás tésztáról fantáziálsz, mikor háromnegyed órát kell buszozni, hogy a mexikói negyed egyik eldugott kis boltjában zsírt szerezz, a sarki bolt polcai meg roskadoznak a currypasztától, mungóbab csírától, szárított gombáktól, friss ráktól? Hiába a thai konyha iránti olthatatlan szerelem, a francia „lakótárs”, az amerikai miliő, néha bitangul vágyom egy igazi magyar fogásra. De míg a keleti-parton hemzsegnek a magyar közösségek és magyar bolt is akad, ide a napfényes Kaliforniába valahogy már kevesebb hazánk fia érkezett, így itt, San Franciscóban az utolsó magyar étterem is bezárt jó 15 éve. És mivel se bolt, se étterem, a hazavágyó gyomor csillapítása nem egyszerű feladat. A karácsony előtti flódnisütés volt az utolsó csepp a pohárban – az orosz negyedből beszerzett konzerves(!) mák nem volt megdarálva, mákdarálóm nem lévén pedig jó egy órán át kellett főzzem, hogy aztán újabb fél órát dolgozzak rajta a keleti fűszerek aromájával átitatott mozsarammal.

Akkor megfogadtam, hogy ha Mohamed nem megy a hegyhez...akkor majd én idecsempészem! Zsenge koromnál fogva úgyis kimaradtam az olasz nejlonharisnyát a kispolski pótkere alatt való dugdosás idegborzoló, népi szinten űzött sportjából, de azért így is kijut az adrenaliból! Mert amíg egy Brüsszelben, Münchenben vagy Londonban élő magyar simán betehet a csomagba egy fél disznót, addig az óceán túlpartján komoly pénzbüntetésre számíthat az, aki jó hazait akar magával hozni az egyesült álmokba! Utolsó alkalommal egy nagy adag házi vágású malacból származó füstölt kolbásszal érkeztem, a vámos kérdésére, hogy van-e nálam hús, szemrebbenés nélkül rávágtam, nincs – arra viszont nem számítottam, hogy ott előttem szét is szedi az egész bőröndöt, és 2 percen belül, felhúzott szemöldökkel lóbálja a nagyi által becsomagolt, füstösen illatozó kolbászcsomagot, hogy akkor ez mi. Válaszom, hogy ja, én azt hittem, ő nyers húsra, nem feldolgozottra gondolt, nem hatotta meg, közölte, hogy az ilyen tévedés legközelebb jó 400 dolláromba fog kerülni, majd ott, az orrom előtt a jó két kiló illatos magnalicakolbászt behajította a szemétbe.

Általános iskolás korom óta nem volt ilyen nehéz megállni, hogy el ne kezdjek zokogni, és mert egy ilyen sokknak nem szerettem volna magam még egyszer kitenni, úgy döntöttem, ezentúl kaja nélkül érkezem – de a flódnis élmény aztán felülírt mindent. Fél év alatt nagyjából kiderült, mi az ami nagyon hiányzik itt, és mi az, ami nem von maga után 100.000 Ft-os büntetést, ha mégis lebukok. Került a pakkba paprika – van itt is, de meg sem közelíti színben-illatban a kalocsait – és akácméz, amit egyszer találtam itt egy decis kiszerelésben 15 dollárért, köszi! Egyébként kapaszkodjatok meg, magyar import volt. Darált mákot is hoztam, mert a konzerv amerikai darálatlan ÉS ízesített volt, valamint sárgabarack- és szilvalekvárt, amit befőztem volna, ha kaptam volna hozzá alapanyagot. Végül pedig becsempésztem még egy kevés elmaradhatatlan pálinkát, most éppen birsből. Megjegyzem, szívem szerint hoztam volna még 5 üveg lecsót, igazi disznózsírt, kolbászt, kenyérszalonnát, egy láda túrót és egy raklap Túró Rudit, de ezekhez nem voltam elég bátor. Mivel még a BKV-n sem tudok bliccelni, a gépbe olyan gyomorgörccsel szálltam be, mintha nem is mák, hanem heroin lenne nálam, az utolsó három órát pedig masszívan végigizzadtam, mert kezembe kaptam a vámosoknak leadandó papírt, ami összes emlékemnek ellentmondva nem azt tudakolta, van-e nálam zöldség, gyümölcs, mag vagy hús, egyszerűen nekem szegezte a kérdést, netán szándékozom-e ételt bevinni az országba. Szerencsére a lusta vámosok napján érkeztem, mindenki kedvesen mosolygott, biccentett, nem volt semmi házkutatást idéző bőröndtúrás, és csodafinom hazai kukába dobálása. A csempészett áruból készült egyik kedvencem pedig a máknudli lett. A tervem eredetileg az volt, hogy a cukorral kikevert mákot teszem csak az összetört krumplihoz, lisztet nem is használok, a prototípusok azonban szétmállottak a vízben...így aztán kénytelen voltam egy kis lisztet hozzátenni. De tényleg csak minimálisat. :)