Az úgy volt, hogy pár éve E. barátnőmmel elhatároztuk, hogy teszünk egy utolsó nagy csajos túrát, mielőtt kicsit átvariáljuk az életünket. Én Amerikába készültem költözni, ő meg Izraelbe, sejtettük, hogy ez lesz az utolsó nyár, mikor ezt megtehetjük, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő. Egy meleg júniusi estén, valamelyik romkocsmában épp életünk legjobb, vonatos túráján nosztalgiáztunk, mikor jött az ötlet, hogy idén, az utolsó nyáron, amit még biztosan egy országban töltünk, csináljunk egy hasonlót. Kicsit több kultúrával, kevesebb utcán alvással, és jobb anyagi lehetőségekkel, mint nyolc évvel korábban, mikor ötvenezer forinttal meg egy hátizsákkal indultunk neki a Balkánnak.

Még azon a héten vettünk két retúr repjegyet Malagába, és elkezdtük tervezni, hogyan utazzuk be egész Andalúziát. És hogy mennyire aktuális volt a "most kell meglépni, mert nem tudjuk mi lesz később" vezérfonal, az is kiderült egy héttel később: pontosan akkor, mikor E. felhívott azzal, hogy elutazhatunk ugyan, de a tervek módosultak kicsit, ő ugyanis babát vár.

Bár borzasztóan örültem a hírnek, azért kicsit aggódtam, hogy mit fogok kezdeni a negyven fokos augusztusi Andalúziában egy friss kismamával, de úgy voltam vele, majd megoldjuk, maximum két hátizsákot fogok cipelni egy helyett.

Amúgy azt leszámítva, hogy valóban én cipeltem a zsákot, egyedül kellett sangriáznom, és két óránként be kellett ülnünk valahova enni, mert E. éhes volt, a negyed borsónyi plusz útitársunk valóban nem okozott semmilyen fennakadást. Mivel én nem vártam babát, és az én hormonjaim nem kívántak meg mindent, ami valaha élt és mozgott, hovatovább nem is igazán akartam enni negyven fokban, az adott meteorológiai körülmények között viszont két hideg sangriától fejreálltam, és bambán vigyorogtam át az egész délutánt, a második nap átálltam a salmorejo-ra. Így aztán két héten át napi minimum két adagot ettem meg - valójában nem is értem, miért nem kaptam a végére salmorejo-sommelier minősítést.

Ez a sűrű, selymes, krémes és hideg paradicsomleves, a gazpacho közeli rokona Andalúziából, pontosabban Córdobából származik. A fő különbség a gazpacho és közte, hogy vízbe áztatott kenyérrel sűrítik, így még a gazpachonál is laktatóbb és tökéletesebb nyári fogás. Amúgy elég rút története van: az alaprecept még a római időkből származik, amikor paradicsom még egyáltalán nem volt a környéken - akkor csak maradék, kiszáradt lepénykenyeret áztattak ecetes vízbe. Nyami. A fokhagyma és a hagyma később került bele, majd a Kolombusz által Európába cipelt paradicsomot is kipróbálták vele. A recept Córdobában lett igazán népszerű, és onnan terjedt el a 19. század végén Andalúziában - addigra a paradicsom elég erősen meghonosodott ugyanis a spanyol gasztronómiában. Valószínűleg a világ leggyorsabb, legjobb levese nyáridőben. Negyed óra alatt elkészül, még nagyobb mennyiségben is, és higgyétek el, egy hőségriadós napon hazaérve jobban esik megenni belőle egy tányérral, mint felpattintani egy jéghideg sört.