Diódaráló

Persze, kézzel kell őket tekerni és műanyagból vannak, így jogosan azt gondolhatnánk, hogy a régi fajta diódarálók sokkal rosszabb minőségű „gépek”, mint az újak. Azonban, ha már csak egyszer is megpróbáltuk őket kiváltani egy modern késes aprítóval, észrevehettük, hogy bizony az a finom, forgácsszerű állag, amit a tekerés során kapunk, nem utánozható. Az aprítógépek hajlamosak nagyobb szemcséket hagyni a dióban, ami ugyan egyes édességeknek (pl. aranygaluska) jól állhat, másoknak (ahol fontos a konzisztens állag) ellenben kevésbé.

Tollecset

Egy csokornyi összekötött állati toll talán nem hangzik a legalkalmasabb és leghigiénikusabb konyhai eszköznek, mégis ezek a fehér ecsetek, amelyekkel a nagyi a pogácsák, piték és egyéb ínyencségek tetejét kenegette, minden egyes alkalommal tökéletes munkát végzett. Ami kevésbé mondható el azokról a szilikonszálas furcsaságokról, amelyekkel a 21. század helyettesíteni próbálta a tollecseteket.

Rugós habverő

Gyors, kézi habverésben verhetetlen a spirálos-rugós eszköz, legalábbis modern leszármazottjához képest egészen biztos. A spirál miatt nemcsak oldalirányban mozgathatjuk oda-vissza, hanem fel-le is dolgozhatunk vele, ez pedig rendesen lecsökkenti a verési időt. Persze, meg kell tanulni használni, de miután belejöttünk, biztosan nem akarunk majd másik habverőt a kezünkbe venni.

Szifonok

Maradjunk még egy kicsit a habosítás témakörénél: még a nagymama sem volt annyira mazochista, hogy a friss tejszínhabot mindig kézzel verje, általában inkább szifonból nyomta a somlóinkra a légies csúcsokat. Ezek a patronos őskövületek még ma is ezerszer ízletesebb tejszínhabot készítenek, mint amit bármilyen boltban vett flakonból kinyomhatnánk – ráadásul a tejszín túlverését (ami kézi vagy gépi felverésnél) is kiküszöbölhetjük a szifonnal. Ugyanez igaz a szódásszifonra: erősebb, orrfacsaróbb, bugyborékosabb vizet ad, mint bármilyen ásványvíz vagy szódagép. Csak arra figyeljünk, nehogy a kezünkhöz fagyjon a patron! (Vagy ez csak egy tévhit lenne…?)