A káposztaleves-kúra, mint a fogyás egyik eszköze, koromnál fogva kimaradt az életemből - mikor szezonja volt, még a milyen fagyit válasszak foglalkoztatott, nem a milyen diétát. Meg amúgy sem vagyok a szigorú elveken alapuló diéták híve. Azért megvolt nekem is a magam káposztaleves korszaka - kúrának is majdnem beillett. 16 éves korom körül egy hetet töltöttem Lengyelországban, és bárhol ettünk, a nap bármelyik szakában, én egy tányér lengyel káposztalevessel kezdtem. Egy hét alatt ettem húsosat, húsmenteset, olyat, amiben krumpli volt és bab, meg olyat, amiben csak répa, tejföllel és anélkül - egyszerűen nem tudtam betelni ezzel az egyszerű levessel. Csak annyira emlékszem, hogy kapusniak-nak hívták, de évekig nem foglakoztatott, hogy újra elkészítsem. Aztán pár éve, Németországban az egyik orosz kollégistatárs meghívott egy tányért scsí-re, és akkor megint találkoztunk mi ketten: a káposztaleves és én.
A káposztaleves-szerelem azóta is tart, de már rendesen kibővült. Ezt az olcsó téli zöldséget ugyanis a világ minden táján fogyasztják, nem csak a szlávok által kedvelt elkészítési formában. Hoztam most hármat: egyet Ázsiából, egyet Afrikából, és egyet pedig Európából. Egyetlen közös pontjuk, hogy nincs "igazi" receptjük - minden konyhában máshogy készülnek. Na meg a káposzta - a savanyú, a kel, meg a fej.
Első versenyzőnk egy ázsiai leves, a thukpa. Tibetben és Nepálban is készítik, rengeteg változatban. Alapvetően egy sűrű tésztaleves, amibe a szezonálisan elérhető zöldségeket teszik. Pillanatok alatt összeüthető, igazi népétel. A húsos vagy húsmentes verzió a thukpa esetében nem a szakács anyagi állapotára, hanem a vallására utal elsősorban. A buddhista tibetiek természetesen hús nélkül készítették, Nepálban azonban gyakori a csirkehúsos thukpa. Mivel azonban ez egy egyszerű, mindennapi leves, a zöldséges változat is nagyon népszerű. A roppanósra főzött zöldség kötelező, de hogy mi kerül bele, az teljesen fakultatív. Megmondom őszintén, én leginkább akkor főzöm, ha van egy kis maradék káposztám, ami minden máshoz kevés. Igaz, kanalazás közben mindig eszembe jut, hogy ez olyan jó, hogy nem kéne a kornyadozó káposztákra várnom.
Nyugat- Afrikában még soha nem jártam - nem mintha Tibetben vagy Nepálban gyakori vendég lennék - , de akitől a levest tanultam, az évtizedekig élt Mauritániában. Ott állítólag ez a leves olyan mindennapos, mint nálunk a frankfurti - ha már a káposztás leveseknél tartunk. Van ennél sokkal bonyolultabb verzió is, sőt, meglepő vagy nem, találkoztam már olyan változattal is, amiben csirkehús is van. Én mindig így csinálom: húsz perc alatt elkészül, és nincs az a csípős hideg novemberi idő, amiben ne melegítene fel.
És végül, ahonnan a szerelem indult - a klasszikus kelet-európai savanyúkáposzta-leves. Ez is egy egyszerűsített változata a scsínek. Az oroszok egyik kedvenc levese ez a borcs mellett. Nem egy elegáns fogás, igazi népi étel. Nem annyira gyors, mint a másik kettő, viszont nincs vele sok gond, elfő magában. Arról nem beszélve, hogy szinte bármilyen őszi-téli zöldséget beletehetünk - a savanyúkáposzta-alap mellett kerülhet bele sárga- és fehérrépa, bab. paradicsom, zeller, pasztinák, de éhínség idején állítólag csalánlevéllel is dúsították. Jobb napokon sertéssel vagy marhával készült, északon pedig van halas verziója is. Készíthetjük tejföllel vagy anélkül, sűrűre és bő lére főzve, savanyúan vagy kicsit csípősen, kaporral vagy anélkül. A scsí állítólag annál jobb, minél tovább főzik a káposztát, ha hússal készül, sokan az alaplével együtt kezdik el főzni. Ez "csak" egy órát főtt - így is nagyon finom.
Mindegyiket nyugodt szívvel ajánlom - akár egymás után is. Káposztaszezon jön, vagy nem?
