Úgy tűnik, a túró velem tart külföldi útjaimon. Már írtam a bécsi Rákóczi-túrósról, Kanadába pedig komoly Túró Rudi-készlettel felszerelkezve érkeztem. Ott aztán a napok múlásával egyre világosabbá vált, hogy nem úszom meg kint tartózkodásomat túrós sütemény készítése nélkül. A közelgő thanks giving felgyorsította az eseményeket, mert ugye valakinek mégiscsak kellett prezentálnia desszertet az ünnepi ebédhez. Miután tudták, hogy főzésről, sütésről, receptekről írok, megnyertem a tendert. Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy főleg túrós sütemény jöhet szóba. Először arra gondoltam, egy túrótortával rukkolok elő (Kanadában október második hétfőjén tartják a hálaadás napját, ez az idén 13-ára esett), de aztán így szólt a verdikt: túrós batyu.
Ám legyen! Többek között kellett hozzá élesztő és túró. Az élesztő beszerzéséről már írtam, most, ígéretemhez híven, a folytatás következik. A túróvásárlással kapcsolatban szintén voltak kétségeim, de barátnőm határozottan kijelentette: „No problem!” Ha mást nem is, egy valamit megtanultam Kanadában, mégpedig a dolgokhoz való hozzáállást. A no problem igencsak gyakori kifejezés, amikor kétségek merülnek fel bármilyen nehézség sikeres megoldását illetően. És tényleg… Én is ezt tartottam szem előtt. Szükségem volt rá.
Szóval megérkezett a túró, vagyis amit ott annak becéznek. Maradjunk inkább a ricotta meghatározásnál. Persze, mint utóbb kiderült, abból sem a keményebb változattal kezdtem a munkálatokhoz, miután magamra maradtam, hogy alkothassak.A tészta összeállítása viszonylag simán ment, annak ellenére, hogy mérleg nem volt a háztartásban. Arcizmom sem rándult, kerültem már ilyen helyzetbe. Ezt a feladványt megoldani szinte gyerekjáték volt, hisz az unokáimmal begyakoroltam. Alapos gyúrás után pihentettem a tésztát, az élesztő remekül végezte dolgát, én pedig közben elkészítettem a tölteléket. A ricottát lecsöpögtettem, cukrot, vaníliát, mazsolát tettem bele, és tojást, főleg az állagjavítást szem előtt tartva. Miután mindezt elegyítettem, bevallom, nemigen lepődtem meg azon, hogy a tejnél csak kicsivel sűrűbb, de még bőven folyékony matéria várt arra, hogy beleügyeskedjem a batyuknak szánt tésztanégyszögekbe. Na, akkor kellett először kimondanom: No problem!Kétségbeesetten húztam-vontam a tésztát, bugyoláltam bele a folyós masszát, és még egymást sem támogathatták a tepsiben a batyuk, mert tisztes távolságban kellett elhelyeznem őket, tekintettel az élesztőre, ami a kelést hivatott produkálni a továbbiakban is.
Sokszor kellett ismételgetnem közben: "No problem!"
Már csak a sütés volt hátra. 200 fokra beállítottam a hőmérsékletet, majd miután a masina jelezte, hogy sütésre kész, behelyeztem az első tepsit. És milyen jól tettem, hogy nem pakoltam közel a batyukat, mert hamarosan így is szorosan egymáshoz simultak. Telt-múlt az idő, a tészta csak nőtt, növekedett, de még csak halvány pír sem sejlett fel a tetején.
Elbizonytalanodtam. Mi több, gyanút fogtam. Szerencsére volt egy jól használható mondatom… és egy laptopom. Nem tudnám rekonstruálni, hogyan jutott eszembe, hogy ott Kanadában a Celsius és Fahrenheit közötti küzdelmet esetleg nem Celsius nyerte.Megnéztem az átváltást, átállítottam a hőfokot úgy 400 körülire, aztán már ment minden, mint a karikacsapás. A második tepsi tartalma került az ünnepi asztalra, az első sütés lepényszerű változatát pedig pillanatok alatt eltüntették a közben hazaérkezett háziak.Szabadkoztam kicsit a batyuk külleme miatt, de válaszuk maximálisan megnyugtatott: „No problem!”
Mari nagyi
