Mostani, közösen készített levesünk nem előzmények nélküli. Legutóbbi, Mennyi a csipetnyi? című írásomban már szó volt arról, milyen sokféle mértékegységet lehet használni főzés közben. Az viszont nem várható el egy ötévestől, hogy tisztában legyen a tömeg- és űrmértékkel, mi több, tudja oda-vissza is váltani azokat. De most nem is ez volt a cél, hanem az ízesítés gyakorlása.

Először sózni tanultunk. Ehhez bevezetőként elolvastam neki A három királykisasszony című mesét. Azt hiszem, mindenki ismeri, nem szükséges bőven idézni belőle. A lényege: az öreg király elűzte legkisebbik lányát, mert kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?", ez volt a válasz: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót". A király aztán később, amikor minden ételt sótlanul, ízetlenül kapott, belátta tévedését.

Miután levontuk a mese tanulságait, kimértük a vizet, föltettük a tűzre, belepakoltuk a hozzávalókat, előszedtük a mérleget. Két csapott evőkanálnyi sót tettünk a serpenyőbe, ami 3 dkg-ot nyomott. A szakirodalom hat liter vízhez 3 dkg sót javasol (a párolgás miatt mindig csökken a folyadék mennyisége a főzéssel). Mi 3 liter vizet használtunk, úgyhogy egy evőkanálnyival dolgoztunk tovább. Kicsit sóztunk, kóstoltunk, újra sóztunk, újra kóstoltunk – végül picit több só került bele a zöldségek miatt. A többi fűszerrel ugyanígy jártunk el, annyi különbséggel, hogy csipetnyi volt a mércénk.

A húsgombócba rizsből egy „énmaréknyi” került, ami éppen megfelelt unokám kétmaréknyijának. Azt nem állítom, hogy most már minden ételt tökéletesen fog elkészíteni, de legalább belekóstolt abba – szó szerint is –, hogy milyen fontos az ízek harmóniája, aminek bizony a helyes arányok megtalálása a titka. Akárcsak a művészetekben – és ez a konyhaművészetben sincs másképp.Mari nagyi